Mit jelent az életében a már gyermekkorában kialakuló személyes hite?

Személyes kapaszkodót. Tudom: nem vagyok egyedül, és élő reménységem, hogy aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, annak örök élete van. Rengeteg nehézségen átsegített. Többször is megbetegedtem úgy, hogy azt éreztem, a halál széléről tértem vissza. Első gyermekünk, Tomi születésénél a császár utáni negyedik napon belázasodtam, kritikus állapotba kerültem. Megtapasztaltam az imádság erejét. A Rózsa tériek mellett a nagypapám kérésére a szentendrei gyülekezet is imádkozott értem. Ekkoriban jelent meg egy új gyógyszer, amely hatott, de én teljes meggyőződéssel éreztem: ez nem az orvosok tudományán múlt, hanem az Isten megtartó erején.

Egész életében vonzotta az alkotás. Miben látja ennek okát?

Amikor festek, megszűnik körülöttem az idő. Nem érzek éhséget, minden kikapcsol, csak arra összpontosítok, amit csinálok, hihetetlenül boldog állapot. Már fiatalkoromban vonzottak a színek, ezért az általános iskola után porcelánfestőnek tanultam. Három évet dolgoztam egy restaurátorműhelyben, de amikor várandós lettem, ott kellett hagynom, mert a festékek és más vegyi anyagok ártalmasak lehetnek.

Így kerültem a BKV ruharaktárába adminisztrációs munkakörbe. Korán nyugdíjba mehettem, szerettem volna újra valami kreatív tevékenységet végezni, így találtam rá a selyemfestésre. A porcelánfestői előképzettség a hasznomra vált, bár a selymen egészen másképp viselkedik a festék. Elvégeztem egy tanfolyamot, és azonnal éreztem: engem ez tesz boldoggá. A férjem támogatása hatalmas segítség. Sokszor órákra lefoglalom a konyhaasztalt, mert ott festek. Általában előre megvannak a formák és a színek a fejemben, aztán ez a folyamat alatt gyakran változik.

Melyik műve szerezte önnek a legnagyobb örömet?

Mindegyik munkám emlékezetes, mert az összes egyedi, élmény elkészíteni őket. Egyszer viszont különleges darabra kértek meg, egy hölgynek szánták a kollégái búcsúajándékként. Mindenképpen valami emlékezeteset és maradandót szerettek volna adni. A nő sérült fiatal felnőttek között dolgozik, akik rengeteget rajzoltak neki. Azt találták ki, hogy ezeket vigyem fel a selyemre. Szerencsére remekül sikerült a rajzokat és a színeket is eltalálnom, így hatalmas örömet szereztünk neki ezzel.

Mit jelent önnek ma az a hitbeli örökség, amelybe beleszületett?

Mély és jó lelki alapot kaptam a nagyszüleimtől és a szentendrei gyülekezettől, a mai napig elkísér. A nagypapám Horváth Kálmán református lelkész volt, a távolabbi felmenőink a Barla-Szabó somogyi lelkészdinasztiához tartoztak. Szentendrén akkoriban Bolyki János szolgált, szívesen jártam gyermek-istentiszteletre. Nagypapám otthon minden délelőtt házi áhítatot tartott, együtt olvasták a Bibliát és imádkoztak a nagymamámmal. Szigorú rutin szerint éltek, ennek ellenére – vagy éppen emiatt – tiniként eltávolodtam egy időre a hitemtől. Tizenkilenc-húsz évesen találtam vissza a Teremtőhöz. Egy könyv került a kezembe a tékozló fiú történetéről, épp akkoriban nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Miközben ezt olvastam, világossá vált, hogy voltaképpen én vagyok az a tékozló fiú, és Isten elém jött, visszafogad és szeret. Azt a hatalmas szeretetet éltem át, amelyet tőle kapunk.

Nemrég tett bizonyságot életének hatvanadik évfordulója alkalmából a gyülekezete előtt. Hogyan élte meg ezt?

Tihanyi Kristóf lelkipásztor arra kért, hogy osszak meg néhány gondolatot az életemből. Amikor kiálltam a gyülekezet elé, nagyon izgultam, de egyúttal csodálatos érzés volt. Hálás vagyok, hogy elmondhattam Istennek az életemben tett csodáit a gyülekezetemben. Az Igében az áll: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32) Amióta idősebb vagyok, még inkább látom, mennyire fontos olyanokhoz is eljuttatni az Igét, az evangéliumot, akik távol állnak tőle – hogy el ne vesszenek.