A sárvári gyülekezet történetének sarokpontja 1926. december 5. Ekkor alakult meg a Zalaegerszeg-Sárvári Református Anyaegyház. A más vidékről érkezők befogadása máig jellemzi a közösséget.

A MEGBÉKÉLÉS TEMPLOMA

Az egykori imaház életveszélyessé válása után a presbitérium 1995-ben döntött a templomépítésről. A Hajdú István tervezte épületet 1998. október 10-én szentelték fel, létrejöttét jelentős svájci és német egyházi támogatás segítette.

Az Európa népei megbékélésének temploma elnevezés a háború, a hadifogság és a deportálások áldozatainak állít emléket. A gyülekezeti központ ad helyet a közösségi alkalmaknak és a lelkészlakásnak. Szentgyörgyi László 1998 októberétől szolgál itt: huszonkilenc év után ekkor lett ismét helyben lakó lelkipásztora az egyházközségnek.

Egy befagyott tó és egy gyermekkori kívánság. Kiss-Somogyi Judit története itt indult: általános iskolásként a celldömölki lelkipásztorral érkeztek Sárvárra csúszkálni. Akkor még csak elképzelte, milyen jó lehet itt lakni és minden télen visszatérni a csónakázótóra. Évekkel később már a férjével korcsolyázott ugyanott.

– Egyszer csak végignéztem a tájon, és arra gondoltam, az én gyerekkori álmom ezzel teljesült, hogy itt élünk Sárváron. Ugyanezzel kapcsolatban jött elő az a nehézség is, hogy senkit sem ismertünk, amikor ideköltöztünk. Egyedül a református lelkészt, Szentgyörgyi Lászlót és a családját, és ez olyan biztonságot adott, hogy tudtam, sohasem leszek egyedül – idézi fel a főgondnokhelyettes.

Amikor megszületett a kislányuk, más kisgyermekes családokkal is barátságokat kötöttek. Közös programokat szerveztek, a kapcsolatok az egyházi alkalmakon túl is folytatódtak. A gyülekezethez tartozásból idővel személyesen vállalt szolgálat lett.

Szentgyörgyi László lelkipásztor, esperes szerint a sokfelől származás a kapcsolatok keresését is magával hozza. – Egymást is szeretjük. Ennek az alapja nyilván Krisztus szeretete, egyúttal ez a sok helyről érkezettség azt is jelenti, hogy kifejezetten keresi a közösséget, aki itt letelepszik – hangsúlyozza. A közösség korösszetételét ajándéknak tartja: fiatalok költöznek a környékre munkát keresve.

ÉLETET ADNI A FALAKNAK

Fennmaradásuk a kilencvenes évek közepén vált kérdésessé. Az akkori presbiterek a templomépítést választották. A lelkipásztor úgy fogalmaz: előremenekültek. – Az előző istenháza életveszélyessé vált, és ezért lebontásra ítéltetett, és ebben a helyzetben az akkori presbiterek valóban hitbeli döntést hoztak, hiszen emberileg szólva nem volt megalapozott remény arra, hogy itt templom és élő gyülekezet legyen – mondja Szentgyörgyi László. A zsidókhoz írt levél gondolatával mégis azt vallották: nem a meghátrálás emberei.

Dohi Zsolt főgondnok a kezdetekről beszélve az ideiglenes padokat, az ablaknyílást takaró nejlont és a téli hideget idézi fel. Az emberek mégis jöttek. Az újonnan érkezők között fel-felbukkant valaki Nagyváradról vagy Szatmárból, és az ismerős kötődés hamar beszélgetést indított. Az istentisztelet mellett a hasonló élettapasztalat is új találkozásra hívott.

Az elődök hitének gyümölcsét a maiak élvezik, a kapott lehetőségekért azonban felelősséget kell vállalniuk. – Adjunk értelmet a falaknak, hisz a templom az Isten háza, de csak akkor, ha azt hívő közösség használja – fogalmaz a lelkipásztor.