Békesség Istentől!
A Hidasi Református Egyházközségnek szerteágazó és gazdag a története – a régmúltra visszatekintő és a közelmúltbeli egyaránt –, de a jelene is tevékeny és élő. A hagyományok tisztelete és megtartása talán az átlagosnál is erősebben jellemzi a közösséget, emellett azonban a gyermekek és a fiatalok megszólítása, az egymásra figyelés és a hit őszinte megélése is helyet kap a mindennapokban.
Kellemes napsütésben sétálok Hidas főutcáján, a református templom tornya jól láthatóan magasodik a házak fölé, egyértelműen jelezve, jó irányba tartok. Nem vagyok egyedül, a csaknem kétezer lelket számláló falu meglehetősen forgalmas így, vasárnap délelőtt, a templomhoz közeledve pedig még nagyobb a mozgolódás: istentiszteletre gyülekeznek az emberek. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” – fogadja a zsoltáridézet az érkezőket. Egy pillanatra meg is torpanok a fölém magasodó, hatalmas székely kapu előtt, nem sok helyütt látni ilyet Magyarországon.
De nem ácsorgok sokáig, csatlakozom a befelé igyekvőkhöz. A templomtérbe érve bal oldalra veszem az irányt, a hagyományhoz hűen ugyanis itt foglalnak helyet a nők, a férfiak a jobb oldali padokban csoportosulnak. Kellemes morajlás visszhangzik a templomban, sokan vállba veregetéssel, rövid öleléssel üdvözlik a másikat, a halk beszélgetés zajából itt-ott kivehető a „Békesség Istentől!” köszöntés.
Egyáltalán nem véletlen a fülünknek kevésbé megszokott forma: a hidasiak büszkén őrzik és vállalják székely mivoltukat. Az egyházközség életét még mindig erősen jellemzi a hagyományőrzés, identitásuk szerves részét képezi ez az örökség: a templom előtt álló, a madéfalvi veszedelemre emlékező kopjafa és a parókiaépületben helyet kapó gyülekezeti terem falát díszítő fotók egyaránt erről tanúskodnak. Ezek egyikére bök rá Illés László főgondnok, hiszen az a nagyapját ábrázolja.
Ő maga már helybeli, jól ismeri a közösséget, a főgondnoki felelősséget is már hosszú ideje viseli. – Büszkeséggel tölti el a helyieket, hogy még mindig megvagyunk. Hiába próbálták a múltban sokan megnehezíteni és ellehetetleníteni, a gyülekezet fennmaradt, túlélt, mert a hit és az egymás iránti szeretet a kezdetektől megvolt, és erősebbnek bizonyult.
HÁNYATOTT SORS, TÖRETLEN HIT
A bukovinai székelyeknek nehézségekkel teli, hányatott sors jutott. A hírhedt 1764-es madéfalvi veszedelem után, mint sokan mások, Moldvába menekültek, innen telepítették át őket a Keleti-Kárpátok északi lejtőire, Bukovinába. Bár egy részük innen is elvándorolni kényszerült, többségük hosszabb időre letelepedett a létrehozott öt falu – Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva – valamelyikében. Az ide kerülő székelyek nagy része a katolikus vallást követte, egyedül Andrásfalván vetette meg a lábát egy kicsiny református gyülekezet – ez pedig az idő vasfogával dacolva és a történelem viharait kiállva a mai napig fennmaradt: az ősök emlékezete részben a hidasi közösség mindennapjaiban él tovább.
A bukovinai székelyek végső letelepedését azonban további, viszontagságokkal teli időszak előzte meg, 1941-ben kényszerrel a délvidéki Bácskába telepítették őket, ahonnan újból, mindent hátrahagyva, a második világháború déli frontvonala elől menekülve érkeztek meg a mai Magyarország területére. Főként a Dunántúlon, a legtöbben Tolna és Baranya megyében, a szintén kitelepített svábok által hátrahagyott falvakban leltek otthonra.
ÚJ TEMPLOM, RÉGI ÖRÖKSÉG
Nem csak Illés László elbeszéléséből válik egyértelművé a közösség székely identitásának jelentősége. A falu főutcáján magasodó templom már hatalmas méretével is kivívja a figyelmet, de ha ez még nem volna elég, a fafaragásokkal és tulipánformákkal díszített székely kapu biztosan megállásra és betérésre készteti az erre járót.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!