A felelősség kérdése már a lelkészi pálya legelején felmerül, amikor valaki ki meri mondani az igent erre az életútra. Hogyan értette meg, hogy az Úr erre hívja?

Az Ige hirdetésének vágya lassan alakult ki bennem. Nem hívő családból származom, gyermekként tértem meg a pátyi gyülekezet által szervezett táborok, hittanórák és csendes hétvégék révén. Tizenhárom évesen ért az egyik meghatározó tapasztalat, amely később a lelkészség felé vezetett. Éppen a megtérésem után újult ki édesanyám daganatos betegsége. Ő nem volt megtért, újjászületett ember. Éreztem, hogy bizonyságot kellene tennem neki Jézusról, az evangéliumról, hogy ha elfogadja, neki is örök élete lehessen.

Mégis halogattam, kifogásokat kerestem, míg egy napon édesanyám elhunyt. A gyász mellett akkor annak terhe is rám szakadt, hogy nem töltöttem be azt a feladatot, amelyet Isten rám bízott. Később viszont az is kiderült, hogy dolgozott egy hívő ápolónő abban a kórházban, ahol édesanyámat kezelték, vele közösen imádkoztak a halálos ágyán. Ebből két fontos dolgot tanultam. Az egyik, hogy ha Isten megbíz valamivel, nem szabad halogatnom. A másik pedig az a felszabadító felismerés, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen az ő nagy ügyében. A végső döntés a gimnáziumi évek végén született meg bennem. A napi csendességeimben rendszeresen megtapasztaltam, hogy az Úr igehirdető életre hív.

Fóton korábban is többször szolgált. Milyen volt most állandó lelkipásztorként megérkezni a gyülekezetbe?

Már korábban is otthon éreztem magam itt. Első látogatásomkor feltűnt a szép környezet, és jólesőn nyugtáztam, hogy Isten népénél rend van. A személyiségemből adódóan nehezen kapcsolódom másokhoz, de a testvérek sokat segítettek ebben. Hamar világossá vált az is, hogy egy hullámhosszon vagyunk az itteni lelkészekkel. Amikor először kellett kiállnom a gyülekezet elé, úgy éreztem, mintha a családom körében volnék, és valóban a testvéreimhez szólnék. Természetesen vannak különbségek ahhoz képest, amit korábban megszoktam, de a lényeg ugyanaz: egy szívvel és egy lélekkel az Úr ügyéért dolgozunk. Hálás vagyok a feleségemnek is. Ő ide is követett, és segítőtársként mellettem áll. Rengeteget jelent a támogatása a munkámban.

Milyen feladatok nyújtanak újdonságot a korábbi gyakornoki szolgálatához képest?

Elsősorban az ifjúsági munka koordinálásával foglalkozom, és fantasztikus vezetői csapattal dolgozhatok együtt. Természetesen jut a vasárnapi szolgálatokból is, vezetek bűnbánati alkalmakat, és videózással, közvetítésekkel is foglalkoztam már. Ami igazán új számomra, az a rendszeres hivatali jelenlét és az ezzel járó feladatok. Ezekkel még barátkozom. Szintén újdonság, hogy itt több a lelkigondozás. Főként fiatalokkal beszélgetünk, és közösen kérjük Isten segítségét azokban a kérdésekben, amelyeket elénk hoznak. Korábban Budapesten voltam gyakornok. Fóton másként kell megtalálnom a közös hangot az emberekkel, és ezt is tanulom.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget a lelkigondozásban?

A személyes beszélgetések, lelkigondozások teremtenek olyan helyzeteket, amelyekben úgy érzem, kicsit „meg vagyok lőve”, én is azt tapasztalom, hogy ezt nem lehet tankönyvekből elsajátítani. Súlyos döntésekkel kell szembenézni, és különösen figyelnem kell arra, mit tanácsolok, hogyan reagálok. Azért is nehezek számomra ezek az alkalmak, mert nincs visszajelzés, jól jártam-e el. Ez mind ott tart Isten közelében: tőle kell várnom a bölcsességet, és rá kell bíznom a beszélgetés következményeit is.

Lelkészként különösen hangsúlyosak a szavai. Hogyan éli meg ezt a felelősséget?

Minden hívő felelős azért, hogyan él, de lelkészként különösen is nagyító alatt érezzük magunkat. Tapasztalom Jakab levelének igazságát: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” (Jak 3,1)

Ez az Ige plusz fegyelmet ad ahhoz, hogy amiről prédikálok, azt a saját életemben is igyekezzem megvalósítani. A fiataloknál, különösen a Z és az alfa generációnál alapvető fontosságú a hitelesség. Sok mindent megkérdőjeleznek. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt: megőrizni az Ige szentségét és a lelkészi szerepből fakadó határokat, egyúttal elég közvetlennek lenni ahhoz, hogy merjenek megnyílni előttem.

Fiatal lelkipásztorként hogyan viszonyul ahhoz, amikor önnél jóval idősebb emberek kérnek lelki útmutatást?

Érdekes volt megtapasztalnom, hogy amikor először álltam szószékre, még alig egy hónapot töltöttem a teológián, a csillogó szemű nénik máris tiszteletes úrként emlegettek, és fiatal korom ellenére teljes nyitottsággal fogadták az igehirdetést. Különös élmény az is, amikor nyugdíjhoz közeledő, a hitben sokkal tapasztaltabb férfiak fordulnak hozzám a kérdéseikkel. Megdöbbentő látni a bizalmat, amellyel felém fordulnak. Többször kikérték már a véleményemet teológiai kérdésekben, mindennapi krízisekben, de akár a püspökválasztással kapcsolatban is.

Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy ilyen értelemben nálam idősebb embereket is vezetnem kell. Eszembe jutott, hogy bizonyára a rezidens orvosok sem szeppennek meg, amikor egy idősebb betegnek kell útmutatást adniuk, hiszen a gyógyításhoz ők értenek. Lassan bennem is a helyére kerül, hogy a lelki vezetés az én „szakterületem”, erre hívott el és tett alkalmassá Isten. Sokat bátorít Jeremiás elhívásának története: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!” (Jer 1,7)

A gyülekezet bizalmának kialakulásához a többi lelkipásztor hozzáállása is sokat hozzátett. Nem zöldfülűként kezelnek, hanem egyenrangú munkatársnak tekintenek, és ezt a közösség előtt is kifejezik.

Mit szeretne megtanulni a tapasztaltabb lelkésztársaitól?

Sokat tanulok abból, ahogyan a váratlan konfliktusokat kezelik: udvariasan, mégis világosan szabnak határokat. De amit különösen becsülök a három másik itt szolgáló lelkipásztorban, az a végtelen közvetlenségük. Egyszer láttam egy hölgyet, amint teljesen meghatódva jött ki a hivatalból egy beszélgetés után. Mintha valami nagy teher esett volna le róla. És mindez úgy kezdődött, hogy korábban egyik vasárnap ismeretlenül odaléptek hozzá, megszólították, és bevonták a gyülekezetbe. Bátran fordulni mindenkihez, ugyanazzal a kedvességgel, nyitottsággal – ezt szeretném eltanulni tőlük.

Gyakran nehéz a saját felelősségünk mellett tudatosítanunk, hogy végső soron Istené az irányítás. Hogyan éli meg ezt a lelkészi szolgálatában?

Hálát adok azokért az alkalmakért, amikor láthatom az Urat akcióban: milyen az, amikor az ő szava felemel embereket nagy mélységekből, gyökeresen megváltoztat életeket. Megrendítő tapasztalni, amikor nem a mi ügyességünk miatt, hanem önmagától a hirdetett Igétől menekülnek meg életek. Olyan lelkész szeretnék lenni, aki mer utolsó lenni, és így hasznos eszközzé válhat Isten kezében. Mivel mi reflektorfényben végezzük a munkánkat, folyamatos küzdelem kicsinek maradni. Sokszor megszégyenültem már, amikor nem az Úrtól vártam az erőt, a képességet, az áldást. Ennek tudatosítása segít erőt merítenem a mindennapokhoz, a felelősség viseléséhez.