A jelenések könyvének látnoka Isten tróntermében találta magát: „Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki. […] ragyogott, mint a jáspis […], és a trón körül szivárvány ragyogott…” (Jel 4,2–3)

Megindító kép. Isten, mint egy földi király, trónon ülve regnál a mindenség felett. A bibliai hagyományban mélyen gyökerező elképzelés ez, hasonlót fogalmazott meg Ézsaiás és Ezékiel próféta is (Ézs 6,1; Ez 1,28). A Biblián kívüli ókori irodalom is együtt szemlélte a trónt és az istenséget, ennek legismertebb példája Szapphó, aki Aphroditéhez intézett könyörgését ezekkel a szavakkal vezette be: „Tarka trónodról, ravasz istenasszony / mért küldesz nékem, szerelemkirálynő / bút és bajt mindég, te örök leánya / fényes egeknek?” (Babits Mihály fordítása) A Talmud bölcsei Ézsaiás és Ezékiel próféta látomásait összekapcsolták, és azt vallották: ugyanazt látták mindketten, csak az előbbi ismerte a jeruzsálemi királyi udvart, utóbbi pedig nem – ezért Ezékiel leírása álmélkodóbb, Ézsaiásé tömörebb.

Nem meglepő, hogy a korai keresztyéneket, a pogány világot és a zsidóságot is foglalkoztatta a trónon ülő isteni alak, a trónterem, a mennyei lényekből álló udvartartás. Valamennyien értették: ahol a trón, ott a hatalom. Az Isten uralmára ráébredő ember saját kicsinységét és az Örökkévaló felfoghatatlan nagyságát látja be. Találkozás ez, az ember önmagát hátrahagyva fordul Isten felé. Lemeztelenített állapotban szótlanul borulunk le ilyenkor, ez a hódolat pillanata. Már nem kérünk és nem akarunk semmit.

Az Isten trónjáról szóló bibliai szakaszok éles határt húznak: e földön senki sem kiálthatja ki magát abszolút tekintélyűnek. Kínálhat, fenyegethet, hőzönghet a világon bármely hatalmasság, a Szentírás a mindig nagyobbra, a mennyei trónon ülőre irányítja figyelmünket.