Korábban írt arról, hogy gyerekkorában a nagymamájával töltött nyarakon rendszeresen jártak a temetőbe. Mit jelentett akkor a sírkert, és mit jelent most, édesanyja elvesztése után?

Gyerekkoromban ez teljesen természetes részét alkotta az életünknek. A nagymamám gyakran mesélt arról, ki hol nyugszik, milyen élete volt, milyen tragédiák történtek a családban vagy a faluban. Néha persze unalmasnak találtam a visszaemlékezéseket, de általuk megtanultuk, hogy a jelenünk és a múltunk összetartozik. Nem féltem a temetőtől, ahogyan az elmúlás sem volt idegen számomra. Mindkét nagyszülőm otthon halt meg, édesanyám ápolta őket.

Ma leginkább az hiányzik, hogy már nincs kitől kérdeznem. Meghaltak azok, akik ismerték a családi történeteket. És persze egészen más úgy belépni a sírhalmok közé, hogy már olyan emberek nyugszanak ott, akikhez mély szeretet fűzött. Móra Ferenc egyik írásában olvastam egy mondatot, amely mélyen megmaradt bennem. Gyermekként elveszítette a kishúgát, és azt mondja: először érzett úgy fájdalmat, hogy senki sem bántotta. Amikor édesanyám halála után első alkalommal mentem el a sírjához, valami hasonlót éltem át. Ez nem kívülről érkező fájdalom, hanem belülről maró hiány. A temetőbe járás szokásai megmaradtak, de már mást jelentenek.