Lelkészcsaládban nőtt fel, magától értetődően az otthonához tartozó gyülekezetbe járt. Amikor elkezdte az egyetemet, és ezzel messzire került, hogyan élte meg az anyagyülekezet elhagyását, milyen úton talált új közösségre?

A távolra kerülésem előbb kezdődött, hiszen Sárospatakon nőttem fel, hiába költöztünk el tízéves koromban, az ottani református kollégiumban tanultam mind általános iskolában, mind gimnáziumban. Ennek ellenére Erdőhorvátit tartom az anyagyülekezetemnek, ott kezdődött a hitbéli felnőtt életem, több emlék is oda köt. Amikor Budapestre költöztem, nem ismertem senkit, minden egyéb szempontból is idegen környezetbe kerültem. Annyira szokatlan volt, hogy a templom már nem egy lépésre esik tőlem, hogy emiatt egy ideig csak keresgéltem a helyemet.

Mindig éreztem a késztetést, hogy jó lenne valahova elmenni, teljes szívvel odatartozni, de ebben az időszakban még hétvégente inkább hazautaztam. Egy idő múlva egy baptista gyülekezet ifijébe kezdtem el járni, ahova régóta hívott egy barátnőm. Ideig-óráig elégnek is bizonyult, de vágytam egy „vasárnapi” gyülekezetre. A harmadik egyetemi évemben Budafokon laktam, a közelsége miatt is esett a választásom az ottani közösségre. Amikor beléptem a templomba, rögtön úgy éreztem, itt a helyem, megérkeztem. Ott mindig bűnvalló imádsággal kezdődik az istentisztelet, és utána elhangzik a feloldozás, a János 3,16. Jól ismert, szívbemarkoló Ige, amikor meghallottam – talán éppen ezért –, a megfelelő helyen tudtam magamat. Átéltem, hogy bár a lelkipásztor mondja, az Úr szól általa. Nehéz volt az az időszak, amikor még nem találtam meg a közösségemet, de miután Budafokra kezdtem járni, sokszor alig vártam a vasárnapokat, hogy beülhessek a templomba, és együtt legyünk.

Ön szerint mivel tart meg egy gyülekezet, mivel vonz magához?

Azzal, hogy valóban gyülekezet, azaz átélhető benne a közösség. A legjobb, amikor nem ér véget az istentisztelet az ámennel és a záróénekkel, hanem utána mindenki ott marad még egy kicsit, beszélgetnek egymással az ott lévők. Ami pedig igazán lényeges, azok a közös imádságok, például amikor a hirdetésekben elhangzik, hogy valamelyik gyülekezeti tag beteg és együtt imádkozunk érte, gondolunk rá. Hatalmas megtartó erő, ha személyes kapcsolatok is kialakulnak a gyülekezetben, amihez többnyire az is szükséges, hogy ne csak istentiszteleteken, hanem hét közben is találkozzunk. Előfordult, hogy egy család meghívott magához ebédelni, mert látták: nincs velem senki.

Sokat jelent, ha gondoskodhatunk azokról, akik egyedül vannak. És – bár talán kissé furcsán hangzik – az is lényeges, hogy az adott gyülekezetben megtaláljuk azt, amire vágyunk. Ha például olyan közösséget szeretnénk, ahol együtt énekelhetünk, akkor olyan fog megtartani, ahol sok a közös ének. Rengeteg módon szól az Isten, és mindenkinek más gyülekezet, lelkipásztor a „megfelelő”. Nekem a budafoki gyülekezetben az az egyik legnagyobb megtartó erő, hogy számon tartanak. Magam választottam ezt a helyet, úgymond idegenként léptem be oda, mégis odafigyelnek rám, előfordult, hogy kerestek, ha nem jelentem meg, és nekem is hiányzik a közösség. Rengetegen járunk ebbe a templomba, mégis egyenként nyilvántartanak mindenkit. Ráadásul ezen a helyen átéltem, hogy Isten megszólított, és meg is tart. Úgy gondolom, megpróbálkozhatunk egyfajta vándorló életmóddal a gyülekezetek között, én is tettem így egy darabig, de akkor nem tudnak kialakulni ezek a közösségi kötődések, az, hogy figyelünk a másikra.

A barátai tudják önről, hogy hívő, hogy templomba jár?

A többségük szintén hívő, így nekik ez nem szokatlan, sőt! Ha lettek is olyan barátaim az évek során, akikkel a hit szempontjából más irányba tartott az életünk, úgy tapasztaltam, természetes módon előbb-utóbb elmaradoztunk egymástól. Bármikor örömmel látjuk a másikat, de nincs mindennapi kapcsolat. A szélesebb kapcsolati körben persze van olyan, aki még keresi az útját, sőt olyan is, aki a bevallása szerint ateista, mégis egyre jobban nyit Isten felé. Az esetleg nem keresztyének is nyitottak, így többször vitáztunk a hitről értelmes keretek között. Senki sem akarta a másikat mindenáron meggyőzni, csak megosztottuk egymással a gondolatainkat. Néha őket is hívjuk ifibe, többször el is jöttek már.

Ismert olyan keresztyént a közvetlen környezetében, aki elhagyta az egyházat? Ha igen, próbálta visszahívni?

Szerintem aki elhagyja a hit útját, az nem feltétlenül Istenben vagy az egyházban csalódik, hanem inkább emberekben, vagy éppen valamilyen kilátástalannak tűnő élethelyzet miatt dönt így. Persze megtörténik, hogy egyházi döntésekkel, cselekedetekkel nem értenek egyet. Lehet, hogy egy-egy keresztyén ember okozott csalódást, talán mert létezik egy idealizált kép arról, milyennek kellene lennie Krisztus követőjének. Ez a kép nem veszi számításba, hogy mi is bűnösök vagyunk, és gyakorta hibázunk. Van egy barátnőm, akinek nemrég meghalt az édesanyja, de én erről sokáig nem tudtam. Annyit láttam, hogy távolodik tőlem, már hónapok óta nem beszéltünk, amikor megtudtam a hírt.

Tudom, hogy nem így kellett volna tennem, de – ez sok összetevő miatt alakult így – képtelennek éreztem magamat a cselekvésre, eltelt összesen fél év, mire felkerestem őt az édesanyja elmenetele után. Ekkor elárulta, milyen sokáig várta, hogy megkeressem – és én nem tettem. Jób története jut itt eszembe, amelyet nagyon szeretek. A barátai felkeresik az őt ért tragédiák után, és eleinte csak ülnek mellette a gyászában. Ő is ezt várta volna tőlem: csak legyek ott mellette. Tudom, hogy kiábrándult, hiszen erősen hitte, hogy az édesanyja felépül a betegségéből – én is –, de nem így történt. Ráadásul a támasz – én –, akiben bízott, sem állt mellette ebben az időszakban. Ilyesmi még szilárd hittel is próbára tenné az ember kapcsolatát Istennel. Azóta többször is kerestem őt, mindig imádkozom érte, amikor eszembe jut. Nem válaszol a megkereséseimre, így nem érezném fairnek, ha én biztatnám, keresse újra Istent.