... igaz a hullámzó, váltakozó két érzés és gondolat a szenvedő Jóbban: Isten keze sújtja őt veszteséggel, gyásszal, majd betegséggel, és ő ad szabadulást azokból. Isten adja a bajt és a megváltást is, hiszi rendületlenül. De ez nem jelenti azt, hogy ne tiltakozna és vitatkozna Istennel rettenetes fájdalma miatt. Fizikai kínjait tetézi az érthetetlen, méltatlan helyzet, amelybe került, hogy megvetett lett, az emberek gúnyolják, elkerülik. A lelki elhagyatottság, elszigetelődés az úgynevezett barátok jelenlétében csak felerősödik. A fejére prédikálnak. Nem értenek semmit.

Bár Jób mondja, hogy hiába beszél a fájdalmáról, az attól nem enyhül, „de ha abbahagyom, akkor sem múlik el” (Jób 16,6). Ezért hát panaszkodik, és folytatja a barátokkal a Párbeszédet, noha világos, hogy ők nem is akarják megérteni. Annyira ragaszkodnak Isten igazságosságáról alkotott elképzelésükhöz, hogy Jób panaszát már meg sem hallják. Siketek párbeszéde? Lehet, de közben derül ki, mit hisznek Istenről. A barátok teológiai szónoklataiban Isten igazságos, és ha bajjal, gyásszal, betegséggel sújt, az a bűnös jogos büntetése. Nincs mit tenni, meg kell vallani, alázattal elszenvedni! Mentségükre szóljon, hogy ők meglátogatták, de „nyomorúságos vigasztalóknak” bizonyultak „üres beszédükkel” (2–3).

Jób könyve a bibliai bölcsességirodalom egyik gyöngyszeme, de nem tud választ adni a szenvedésre, a miértekre. Ezzel jelzi, hogy az az emberlét szükségszerű velejárója. Küzdeni kell azért, hogy Istentől erőt nyerjünk, mi több, reménységet, hogy elviseljük, és a hitet megtartsuk. Lehet az életünkben olyan kín, betegség, kudarc vagy testi, esetleg lelki örökség, rendellenesség, amellyel egy életen át küzdünk, amely nagyon fáj, amelynek okát nem értjük, amelyet nem akarunk vállalni, és amelyet mégsem vesz el a Mindenható. Amiért Jóbhoz hasonlóan már a születésünket is megátkoztuk (3,1kk), a halált kívántuk inkább (7,11–21).

Mindennek ellenére Jób a legmélyebb kétségbeesésében sem fordul el Istentől, továbbra is tőle vár választ. Az egyik mélypontja után egyszerre előáll a nagy vallomással, amit már nem is bizalomnak nevez, hanem tudásnak: „Bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak följegyeznék egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésnék! Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg.” (19,23–26) Honnan ez a tudás? Nem csak egy rokonára utal, aki a kor szokása szerint bosszút áll érte? Dehát kin lehetne megtorolni a szenvedését? Ki fogja rehabilitálni? Majd a Messiás állít helyre mindent.