Hitvalló elődeinknél már a vasárnapi öltözet is egyfajta imádságnak számított. A legszebbet és a legjobbat öltötték magukra, így is kifejezve, hogy az Úr méltó a dicséretre és a tiszteletre. A zsoltárokat éneklő ószövetségi zarándokokhoz hasonlóan közeledtek a templomhoz: az útjukat is az istentisztelet részének tekintették. Belépve megálltak, és elcsendesedő szívvel megvallották: „Szent házadban megjelentem…” Énekelve imádkoztak tovább, és figyelemmel hallgatták az Igét, amelyre ott, helyben közösen, utána a hétköznapokban válaszoltak.

Így vált sokak hétköznapi életformájává a Debreceni Református Kollégium jelmondata: „Orando et laborando”. Imádkozva és dolgozva élték az életüket: folyamatos párbeszédben Istennel, egymás között tevékeny szeretetben.

Az imádság évében számtalan kezdeményezés ösztönzött arra bennünket, hogy újra felfedezzük a fohász sokféle lehetőségét. Imaóra, -közösség, -lánc, -támogatás, -harc, -délután, női imanap, ifjúsági imaéjjel, egyetemes és Aliansz-imahét, imaséta, -téma, -napló… egyedül, vagy amikor ketten vagy hárman egybegyűltünk az ő nevében (ld. Mt 18,20).

„Imádkozni a templomban szokás!” – fogalmazza meg a klasszikus magyar irónia. „Tudok én otthon egyedül is fohászkodni!” – kontráz a másik büszke atyafi. Akkor tehát a templomban vagy otthon kell? Esetleg máshol – vagy bárhol? Statikus vagy dinamikus tevékenység? Függ-e helytől vagy személytől? Kötött formájú, vagy kötetlenül is gyakorolható?