Pásztor Attila emlékeiben az istentiszteletekhez a templom előtti beszélgetések is hozzátartoznak. A presbiter felidézi: ha korábban érkeztek, megbeszélték a hét történéseit, a következő vasárnapon pedig az előző igehirdetés egy-egy mondata is előkerült. – Ami a prédikációban megragadta a figyelmünket, arról kikérdeztük egymást: neked mi erről a véleményed? Olyan közösségben éreztem magam, ahol a bennünket érdeklő dolgokra választ vártunk, megvitattuk azokat. Ez maga az összetartozás – fogalmaz.

Édesapja és nagyapja is presbiterként szolgált. Gyermekkorából őrzi a családhoz vasárnaponként betérő lelkipásztor emlékét. Később az építkezésnél végzett közös munka és a rászorulók felkeresése adott újabb tartalmat a gyülekezethez fűződő kapcsolatának. – Természetesnek találták az emberek, hogy összejöttünk és segítettünk. A rászorulók, betegek meglátogatására mindig módot talált a közösség. Ez az összetartozás megvalósult, ebben éltem én is – mondja. Az „Áldás, békesség!” köszöntés számára a hétköznapokra is útravaló: Isten áldását és az emberek egymás közötti békességét jelenti.

RÁTESTÁLT BIZALOM

Varga Csaba főgondnok életének főbb állomásai ugyancsak a pálházi templomhoz kötődnek. Itt keresztelték, itt konfirmált, és itt kötött házasságot az ezredfordulón. Lányát és fiát is ebben a közösségben keresztelték meg, szintén itt konfirmáltak.

A korábban segítőként vállalt szolgálat főgondnokként új felelősséget jelent. – Ugyanazok a feladatok, csak most már az én irányításommal történnek, és az én felelősségem. Meg kell őriznünk a tagok bizalmát: amit adományoznak – az egyházfenntartási járulékot –, azzal jól kell sáfárkodnunk – fogalmaz.

A legutóbbi időszak bőven adott tennivalót. Idén ünnepelték a templom kétszázadik évfordulóját, majd a Baksy házaspár nyugdíjba vonulása után az utódlást kellett előkészíteniük. A költözésben és a szervezésben is számíthattak a tagokra. A lelkészválasztásra csaknem hatvanan érkeztek, ma már a beiktatásra készül a közösség. Varga Csaba a főgondnoki szolgálatra vállalkozóknak a lelkiismeretességet és a másokra való odafigyelést ajánlja. – Az emberek örömmel jöjjenek vissza az egyházunkhoz. Ne érezzék úgy, hogy az egyház kihasználja őket, inkább azt állapítsák meg, hogy nyugalmat, meghittséget találnak nálunk. Akit presbiternek jelölünk vagy hívunk, azt is arra ösztönözném, hogy tisztességgel, becsülettel végezze ezt a szolgálatot – teszi hozzá.

ÖRÖKSÉGBŐL SZEMÉLYES HIT

Gyuris Tímea presbiternek szintén a család jelentette az első kapcsolatot a gyülekezettel. Édesapja huszonhat évig volt kurátor. Amikor 2023-ban Gyuris Tímeát presbiternek jelölték, édesapja egészségi okokból már nem tudta tovább vállalni a tisztségét. – Úgy nőttem föl, hogy templomba járunk, a református egyház részét alkotta az életünknek, méghozzá fontos részét. Amikor Baksy tiszteletes felkért a presbiterségre, az járt a fejemben, hogy igen, szeretném, ahogy azt is, ha mi, fiatalabbak egy kicsit megújítanánk az egyházat – emlékezik vissza.

Úgy látja, az idősebbek ragaszkodása erős, ám a középkorúak és a fiatalok közül sokan elmaradtak. Megszólításukat a közösség megmaradásában is lényegesnek látja. A saját elköteleződése a válása körüli nehéz életszakaszban vált személyesebbé. Az egyik legjobb barátnője segítette közelebb az Úrhoz.

– Már előtte is egyre többet foglalkoztam Istennel, utána pedig különösen. A barátnőm volt az, aki révén közelebb kerülhettem az Úrhoz és ahhoz, hogy a vallást komolyabban vegyem. Terelgetett. Sokat imádkoztunk együtt, és Igét olvastunk – idézi fel. Ma egy női közösségben is együtt imádkoznak. Különböző felekezetekhez tartoznak, de ahogy Gyuris Tímea fogalmaz: ugyanabban az Istenben hisznek.

Örül az újra elindított bibliaórának is. Tervezik, hogy az idősebbeknek és a fiatalabbaknak külön időpontban tartják meg az alkalmakat. Erdélyi buszos kirándulás szervezésén gondolkodnak, a lelkipásztor segítségével. – Lényeges, hogy ne csak a templomban, hanem azon kívül is töltsenek időt együtt a hívek, tudjunk beszélgetni, kapcsolatba kerülni egymással – magyarázza. Meglátása szerint a megújulás ezekkel a találkozásokkal is elkezdődhet.

AKIKET VALAKI MEGHÍV

Dérer Zsolt lelkipásztor szeptember elején érkezett Pálházára. Bár az itt élők zárkózottként jellemezték magukat előtte, ő nyitottságot és szívélyes fogadtatást tapasztalt. – Úgy jöttem ide, hogy szeretni akarom a gyülekezetet, a település lakosait, a diákokat, akiket rám bízott az Úr. Azt szeretném, ha megéreznék: a gyülekezet egy nagy család – mondja.

Ennek tapasztalatát teológusként Temesváron kapta 1993-ban: az idősebbek unokaként, a kevésbé idősek gyermekként fogadták, a vele egykorúak barátként fordultak felé. Ezt a lelkületet vitte tovább szolgálati helyeire.

– Aki eljön ide, olyan közösséget talál, amely vágyik az alkalmakra, ahol találkozunk, ahol Istennel együtt vagyunk, szerethetjük egymást, örülhetünk egymásnak. Az örömöt szeretném aláhúzni, mert az egyházi élet egyik legfontosabb vonásának kell lennie, hogy szeretetben és örömben éljük meg a hitünket – hangsúlyozza.

Elődei harmincnyolc évig tartó szolgálatának örökségét megőrizve szeretne nyitni a fiatalok és a gyermekeiket már felnevelő középkorúak felé. Az ifjúsági énekek, a hit kérdéseiről beszélgetést kínáló alkalmak is szóba kerülnek. A terveket a presbiterekkel és a misszióban részt vállaló tagokkal szeretné végiggondolni.

– A harang önmagában nem elég. Az idősebb nemzedék megszokta, hogy a szavára elindul, mert gyermekkorában a szülők elhozták, de a mai nemzedéknek már nem jelent annyit – állapítja meg.

Korábbi szolgálati helyén rendszeres evangelizációs istentiszteleteket tartottak. Ő az igehirdetésre készült, a missziós csoport tagjai pedig átgondolták, kit hívhatnának meg, és együtt imádkoztak. Volt, aki az első, sőt a második invitálásra sem indult el, később mégis csatlakozott. Pálházán is örömmel tapasztalja, hogy a tagok megszólítanak másokat. Öt gyülekezetben végzett szolgálata mellett különösen sokat jelent neki ez a segítség.

– Meghatározó szerep jut azoknak a testvéreknek, akik mernek megszólítani, meghívni másokat. Enélkül valójában nem lehet gyülekezetet építeni. Legalább olyan fontos az ő hívogató szolgálatuk, mint a lelkész igehirdetése – fogalmaz.

TERET ENGEDNI A VÁLTOZÁSNAK

Gyuris Tímea a reformációt a megújulás ünnepeként tartja számon. Ehhez az örökséghez neveltetése és a közösségért érzett felelőssége is köti. – Igen sokat nyújtott a világnak a hit megújulása szempontjából és kulturális téren egyaránt. A kezébe adta az embereknek a Bibliát anyanyelven, érthetően. Segített megtanulni írni, olvasni – sorolja Dérer Zsolt. Erdélyiként a református közösségeknek az anyanyelv és a magyarság megőrzésében betöltött szerepét is hangsúlyozza.

Amikor a múlt örökségétől a jelen feladatai felé fordulunk, a lelkipásztor a Szentlélek munkájára irányítja a figyelmet. Úgy látja, ez háttérbe szorulhat az egyházi életben: pünkösdkor megemlékezünk róla, aztán az év többi részében kevesebbszer kerül szóba. Pedig a megújuláshoz szükséges, hogy engedjük munkálkodni Isten Lelkét.

A kolozsvári teológián hallott egyik előadást idézi fel. A hallgatók arra voltak kíváncsiak, mi a jó igehirdetés titka. Az előadó válasza a Szentlélek volt. – Először is kell a vágy. Mert a lelkészek prédikálhatnak jól vagy rosszul, felállhatnak a szószékre ezerszer, de ami igazán lényeges, hogy vágyjanak arra – egyszerű hívőként is, nem csak ebben a tisztségükben –, hogy a Szentlélek betöltse őket. Utána pedig vegyék azt komolyan, és engedjék munkálkodni – fejti ki.

Ez a készség az Ige hallgatóitól is személyes elköteleződést kíván. A lelkipásztor arról is beszél: ha valaki érzi, hogy Isten Lelke változást kezd benne, de megakadályozza azt, maga állja útját a munkájának. A megújulás kérdését így minden gyülekezeti tagnak elsőként a saját életében kell feltennie. – A mi napjainkban, a mi életünkben, a református egyházunkban a Szentléleknek kellene igazán teret adnunk. Engedjük, hogy lelkészként használjon bennünket! Gyülekezeti tagként pedig úgy fogadjuk az igehirdetést, hogy megtisztíthasson, megváltoztathasson, átalakíthasson. Szerintem ma ez lenne a reformációban a legfontosabb – foglalja össze.

A FÁJDALOMNAK IS LEGYEN HELYE

Gyuris Tímeáék október 31-én keresik fel szeretteik sírját. Távolabb élő nővére is hazatér, majd együtt marad a család: azokról beszélgetnek, akik már nincsenek közöttük.

Pásztor Attila a temetői találkozásokban is megtapasztalta az összetartozást: az ismerősök között saját veszteségeikről is beszélhettek. – A gyász mélysége és fájdalma is megosztódik így az emberek között. Találkoztunk egymással, hasonló gondolatokat tudtunk átadni egymásnak, meg tudtuk erősíteni egymást. Ha az ember kibeszélte magát a legfrissebb fájdalmáról, az is segít, hogy oldódjon – idézi fel.

Dérer Zsolt Krisztus megváltó halálában és feltámadásában jelöli meg a reménység alapját. Vigasztalását annak bizonyosságára építi, hogy Isten országában van viszontlátás. A reménység hirdetése mellett a fájdalom megfogalmazására is hagy időt. – Amikor halálesettel keres meg egy család, keresünk olyan időpontot, amikor el tudnak jönni mindazok, akik szeretnének részt venni a beszélgetésen. Ilyenkor nemcsak az adatokat vesszük fel a temetéshez, hanem meghallgatom őket, és hagyom, hogy kiöntsék a lelküket. Vannak, akik fél órát töltenek ilyenkor nálam, de akadt olyan család is, akik több mint három órát maradtak, és beszéltek az emlékeikről – mondja.

Ilyenkor a könnyeknek is helyük van. A lelkipásztor arra szokta biztatni a gyászolókat, hogy sírják ki magukat. Tudja és tapasztalja: a veszteséghez az Istennel való hadakozás, a számonkérés is hozzátartozhat. – A gyászt nem szabad elfojtani. Van olyan szakasza, amikor az ember veszekedik az Úristennel: miért adtad ezt? De a Teremtő nem sértődik meg ezen. Tudja, hogy mi zajlik bennünk, hiszen hatalmas lehet a lelki fájdalom és a sérülés – fogalmaz.

A temetés után a család, a barátok és a szomszédok jelenléte különösen lényeges. Szeretetük, ragaszkodásuk azt jelenti, hogy a gyászoló nem marad egyedül. A lelkipásztor hangsúlyozza: az ő szerepüket nem tudja betölteni. A gyülekezetbe azonban hívhatja a veszteséget hordozót, és lelkigondozói beszélgetésre is fogadja.

A november elsejei istentiszteleten, amelyet a Kossuth rádió élőben közvetít, a mennyei élet reménységéről szeretne prédikálni. Tudja, sokan őriznek olyan fájdalmat, amely hosszú időn át megnehezíti a napjaikat. – Hitben Istenhez, Jézushoz, az egyházhoz tartozni azt jelenti, hogy szeretjük Istent, szeretjük egymást. Örülünk Istennek, örülünk egymásnak, az életnek, és tudjuk, hogy nemcsak ez a földi lét adatott nekünk, hanem az örökkévalóság is, ahol Istennel, egymással örökkön örökké együtt lehetünk – mondja a lelkipásztor.

A közösség jövőjéről szólva a megismerés és a meghallgatás szándékát említi. Az első találkozások bizakodással töltik el. – Úgy gondolom, nem lesz nehéz szeretni ezt a gyülekezetet, és örülni itt egymásnak – fogalmaz a lelkipásztor.