Gyötrelmes halál. Elborzasztó még olvasni is a szót: megkövezték. Ez a sors jutott első keresztyén mártírunknak, Istvánnak (ApCsel 7,58), de János evangéliuma szerint Jézust is meg akarták kövezni (8,5.59; 10,31).

A megkövezés a római hadseregben a rend fenntartása érdekében kirótt büntetés volt, ilyenkor a katonát bajtársai verték agyon kövekkel és botokkal. A civil társadalomban azonban a rómaiak inkább megfeszítették vagy lefejezték az elítélteket. A Tóra néhány esetben elfogadható büntetésnek tartja a megkövezést. Mások mellett halottidézők és jövendőmondók, az Úr nevét káromlók számíthattak erre a kegyetlen halálra (3Móz 20,27; 24,23 stb.). Jézus esetében a vád istenkáromlás volt, az „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30) mondás háborította fel a tömeget. Ez a mondat a hívőnek megerősítés – a hitetlennek botrány.

Jézus korában sokat vitatkoztak az istenkáromlás fogalmán, ezért az Atya és a Fiú egységéről szóló szavak minősítése sem egyszerű. A farizeusok csak akkor beszéltek blaszfémiáról, ha valaki ténylegesen kiejtette a száján Isten szent, kimondhatatlan nevét, a szadduceusok viszont más esetekre is így tekintettek. Az ítéletet a későbbi, elméleti jogi leírások szerint csak körültekintő eljárásban lehetett meghozni. Egy ránk maradt szöveg arról szól, hogy az istenkáromlók elítéléséhez huszonhárom bíró részvételével tartott többségi szavazásra és legalább három tanú egybehangzó vallomására volt szükség. Maga a kövezés sem történhetett a tömeg indulatának kiszolgáltatva, lincseléssel: az elítéltet az egyik tanúnak kellett lelöknie egy, a testmagasságánál legalább kétszer magasabb helyről. Ha ezt túlélte, a másik tanú dobott egy nagy követ a mellére; aki ezután is élt, kövekkel volt dobálható, de csak a halál beálltáig. A holttestek meggyalázását nem tűrték.

Azóta kegyetlenebb lett a világ.