Babits Mihály írja egyik versében: „Csak én bírok versemnek hőse lenni” (A lírikus epilógja), ami jól szemlélteti a legújabb kori ember viszonyulását a világhoz, a másikhoz. Önmagunk körül forgunk, és önmagunkon túl a másik embertől várjuk a dicséretet, az elismerést, a dicsőséget. Sokan nem számolnak azzal, hogy az emberin túl és felett létezik a világot és az embert teremtő Úr korlátlan ereje és hatalma.

Heti bibliai szakaszaink sorában azt olvassuk, hogy Jézus a János evangéliumában több jelet is tett, mégis sokan nem hittek benne, hiszen féltek a zsidó vezetőktől, „mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét” (Jn 12,43). Többre becsülték az embereket, mint Istent, pedig Pál apostol is írja figyelmeztetésül a galatáknak: „Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája” (Gal 1,10).

Jézus egész földi működése által sem mások akaratának és tetszésének akart megfelelni, hanem egyedül csak annak, aki elküldte őt: az Atyának. Ezért utasította vissza a hitetlen jelkérő farizeusokat (vö. Mk 8,11–13) vagy a látványos csodát kicsikarni akaró Heródest (vö. Lk 23,6–12).

Böjt időszakában tegyük fel a kérdést önmagunk számára is: kinek/kiknek akarunk tetszeni? Embereknek vagy Istennek? Elmerülünk a vállveregetés közbeni szózuhatag dicshimnuszában, vagy keressük Isten akaratát és szándékát életünkre és szolgálatunkra nézve? Önmagunkat akarjuk a teljesítményünkkel a középpontba helyezni, vagy hagyjuk, hogy Krisztus álljon a középpontban, akié minden hatalom, dicsőség és áldás? Ne feledjük, amit az Úr üzent a prófétán keresztül: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak” (Ézs 42,8).