A jóindulat kedvessé tesz
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie!
Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Ha kimondottan ezt a cikket szeretné megvásárolni, arra is van lehetőség, tegye a kosárba!
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie!
Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!
Ha kimondottan ezt a cikket szeretné megvásárolni, arra is van lehetőség, tegye a kosárba!
Közvetlenül tőle kérdezte meg, ő-e a Krisztus. Amikor Jézus kimondta: „Én vagyok”, ez elegendőnek bizonyult az elítéléshez. E kijelentés döntött a sorsáról. Ez nem puszta válasz volt: az a név hangzott el, amellyel Isten maga mutatkozott be – az örökkévaló, önmagában létező Úr neve, amelyet Izráel különös tisztelettel őrzött. Nem azért ítélték el, mert félreértették. Hanem mert nagyon is jól értették.
Szeretnék a történetre figyelni, annak részleteiben elmerülni, szeretnék úgy gondolni erre az ünnepre, hogy annak öröme átjárhasson. Hogy ott lehessek gondolatban a tömeggel, és énekelhessem, kiálthassam: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Megjelenne ebben a saját életem személyes öröme, a társak jelenléte által a közösség és az egy akarat öröme, a leterített ruhák tapinthatósága, a por és a zaj, amely mégsem zavar, a sodrás.
A tagadás nem a főpap udvarában kezdődik, ahogy az árulás sem a csókkal. Esznek, beszélgetnek, nevetnek. Az árulás néha egészen hétköznapi. Nincs benne nagy dráma, nincs látványos lázadás. Néha csak csendben eltávolodunk. Először nem figyelünk Jézus szavára, vagy nem tartjuk fontosnak azt, hogy a Mester mellett maradjunk. Aztán bennünk is megszólal Jézus kérdése: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?”
Március 15. történelmünk meghatározó, fényes eseménye, nemzeti önazonosságunk egyik legszebb kifejezője. Számtalan írás, történelmi elemzés feltárta, vitatta, magyarázta, mégis maradt kutatásra váró dokumentum. Érdekes volna például a korabeli igehirdetéseket vizsgálni, miről szólt akkor a prédikáció. A szabadságról? Kánaánról?