Jó lenne valami állandóság. Amiben nem csalódunk, nem omlik össze. Olyan biztos pont, ahová nézhetünk, ha minta kell, amely mindig kiemelkedik abból, amit mi, emberek összehordunk, amely mentes a tévedéseinktől, amelyen nem hagyjuk rajta a piszkos kezünk nyomát. Amely tökéletes, szép, felette áll mindennek. Mert hiányzik a biztonság, mert mindig minden összekeveredik, elromlik, szétesik.

A hiány nem véletlen. Az Isten hiányzik, és nem azért, mert nincs. A szüleire mérges és ezért bosszúból elszökő gyerek eltéved az erdőben, ahol ráébred, hogy hiányzik az édesanyja és az édesapja. Így vagyunk mi is. Az egy, igaz Isten, az Atya hiányzik, aki magasságban és szentségben lakik.

Ő a viszonyítási pont. Akihez hazatérhetünk, menekülhetünk, aki nem változik, mert tökéletes, szent és jó, mentes rossztól, tévedéstől, hiánytól. Aki mégsem elérhetetlen, ez a tökéletesség nem hideg, nem gépies. Megszakadt a szíve, amikor elengedett bennünket és látta, hogyan rontunk el jelent és jövőt. Az ő szíve sajdult bele, amikor nemet mondtunk rá újra és újra. Tökéletességét arra használta, hogy otthonul ezt az univerzumot ajándékozza nekünk, azután pedig arra, hogy visszaszerezzen minket magának. Az egy, igaz Isten, mennyei Atyánk mérhetetlenül több, mint minden ebben a világban. Először ismertük, aztán hiányzott, és most dicsérjük. Atya Isten, végtelen vagy és mégsem vagy messze, ezt köszönjük, ezért magasztalunk!

„Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és az alázatos lelkűvel is.” Hogyan? Magasságban is és a mélységeinkben is? Úgy, hogy Isten marad?