Az első pünkösd alkalmával beteljesedett a Keresztelő János által meghirdetett és Jézus Krisztus által megígért csoda. Isten Lelke lángnyelvek formájában leszállt a tanítványokra, és mindnyájan megteltek Szentlélekkel. A tanítványok kiléptek a terekre, és örvendezve hirdették a feltámadott Krisztust. A Lélek képessé tette őket arra, hogy különféle nyelveken szóljanak, és ezáltal érthetővé váljék a keresztyén bizonyságtétel. Mindenki csodálkozott azon, miként tudnak az egyszerű galileai emberek – akiket még tájszólásuk alapján is felismertek – idegen nyelveken, mégis érthetően beszélni.

A pünkösdi csoda bizonyságtétele azt is hirdeti számunkra, hogy a bábeli torony története – amikor Isten összezavarta az emberek nyelvét – a Lélek által feloldást nyer. A keresztyén közösség, legyen bármely nemzetből való, egy nyelvet beszél, és érti egymást. Egy pillanatra se gondoljuk azonban, hogy a pünkösdi csodában a népekhez való tartozás jelentéktelenné válna. Nem azt üzeni ez a bibliai történet, hogy adjuk fel anyanyelvünket és identitásunkat, hiszen ezek Istentől kapott ajándékok.

Az akaratukon kívül határon túlra szakadt magyar keresztyének nem egy esetben találkoznak azzal a – téves bibliaértelmezésből fakadó – gondolattal, miszerint mindegy, milyen nyelven szólal meg az Ige, a lényeg, hogy hangozzék. Ez az álláspont azonban a nyelv iránti közömbösséget sugallja, és éppen ezért a kisebb közösségek nyelvének háttérbe szorítását eredményezheti. A Felvidék esetében ez gyakran így hangzik: ha úgyis mindenki tud – vagy tudnia kellene – szlovákul, miért ne hangozzék az Ige kizárólag ezen a nyelven?