A konfirmáció vasárnapjára készülve hadd kezdjem személyes emlékkel. Tizenhárom évesen nagy izgalommal készültünk a konfirmációra. 1983-at írtak ekkor. Csaknem ötven társammal együtt álltunk meg a margittai református templom úrasztalánál, és lelkesen énekeltük a „Szent hitünkről vallást tettünk, / Te hallottad jó Atyánk” kezdetű éneket. A kikérdezésnél a Heidelbergi Káté első kérdésére kellett válaszolnom: „Mi életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” (Akkor még a Heidelbergi Kátét tanultuk az előkészítőn.) A választ évekig tudtam fejből, de aztán egyre inkább kikopott az emlékeimből a szöveg is, az értelme is. Érvényes volt ott és akkor a megerősítése, sőt, részünkről valamiféle visszaigazolása ébredő hitünknek, de a szülői bátorítás, példa hiánya és az akkori rendszer mindennap hallott, istentelen és Isten-ellenes lózungjai apránként eltávolítottak – nemcsak attól a szép és felemelő, virágillatú májusi naptól, hanem magától az Istentől is, aki köré az ő akkori szolgája összegyűjtött minket.

Pedig a mi konfirmációnknak akkor még tétje is volt, kockázattal is járt. Jól emlékszem, mert többször előfordult, hogy mielőtt Bartha Kálmán tiszteletes hazaengedett volna minket a templomban tartott felkészítőről, kinézett a templomajtókon, nem figyel-e valahol kint a sarkon az iskolaigazgató vagy valamelyik ezzel megbízott tanár. Ha látta őket az egyik oldalon, akkor minket a másik oldalon engedett ki sietve, hogy igyekezzünk hazafele. Az is megesett, hogy az iskolaigazgató másnap bejött az osztályunkba, mert mégiscsak felismert közülünk némelyeket, és ott, mindenki előtt szégyenített meg, gúnyolt ki azért, mert templomba járunk.