Soha nem elég. Kergetjük, gyűjtjük, befektetjük, fialtatjuk, elköltjük, elverjük. Boldogságot remélünk tőle, tekintélyt, hatalmat és hírnevet. Ha van, minden van, ház, kocsi, nyaralás, feleség. A pénzről beszélek. A siker mérőszámáról és kulcsáról. Pénzt akarunk, sokat, gyorsan. Aztán amíg vagyonunk segítségével megpróbáljuk dédelgetett álmainkat kézzelfoghatóvá tenni, bekövetkezik néhány változás. A hét országra szóló lakodalom napja valahogy végül mégsem annyira tökéletes, a végére még az összetáncolt hintó is lerobban. Mire felépül a palota, a királyfi megkopik kissé, és már a hercegnő sem tűnik olyan ragyogónak. Vagy megvalósul minden, csak valahogy… mégsem tudjuk felszabadultan élvezni az egészet. Akkor meg: minek?

A Timóteusnak írt első levél utolsó fejezete kijózanító. Az apostol a gazdagság vágyát romlásba döntő csapdának nevezi, kísértésnek: mintha a mai álmodozót szeretné feltartóztatni élete végérvényes kisiklása előtt. A pénz szerelme „minden rossz gyökere”, szól az intés, akit mégis ez a vágy vezérel, az önmagának okoz fájdalmat (1Tim 6,7–10). Borzasztó felismerés vár rá, mindent odaadott, valódi emberi érzéseknek alig-alig maradt hely a szívében.

A vagyont nemcsak megszerezni lehet, hanem elveszteni is – gyakorlati szempontból nézve ezért kell kétszer meg gondolni, milyen áldozatot hozunk a pénzért, az elképzelt bezzegéletért. Nem létezik az az összeg, amelyért érdemes kilépni önmagunkból. Pénzben bízni hitetlenség: a gondviselő Isten megtagadása.

Az apostoli gondolatmenet hátterében azonban nemcsak a gazdagságot a földi látszat ellenére körülövező bizonytalanság áll (17), hanem az örök, megkérdőjelezhetetlen igazság is: „…semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” (7) Igen. Meztelenül érkeztünk, és úgy is kell elmennünk e világból. Addig pedig akár megelégedéssel is él hetünk.