A héber Biblia több helyen határozottan megtiltja a vér fogyasztását. Mózes harmadik könyvében a tilalom több elemből álló indoklást kap. Egyrészt „a test lelke a vérben van”, szól az intés; másrészt „a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést” (17,10–12).

A vér éltető, fogalmaz már az 1Móz 9,4 is, ami a bibliai kifejezéseket szó szerint fordítva a vér és a lélek közvetlen összekapcsolására utal. A vér a testben élés része, ezért elválaszthatatlan Istentől, az élet ajándékozójától. E testnedv nélkül nincs élet, Isten nélkül sincs, a vér ezért Istené. Ember nem onthatja embertársa vérét, és nem eheti meg az állatokét, hisz a vér élet. Ez így nagyon nyakatekertnek tűnik – de nagyjából ennyit jelent a fent idézett bibliai mondat: a test lelke a vérben van.

A Mózes neve alatt ránk maradt harmadik könyv hosszan beszél az áldozatok rendjéről. Az ószövetségi ember nem állhatott Isten elé üres kézzel, sem akkor, ha bűn terhelte, sem akkor, ha hála volt szívében. Az áldozatra szánt állatok élethordozó vérétől engesztelést lehetett remélni, ezért került kezelésének kötelessége papi kézbe. Papi teendővé vált az állat leölése, a vér előírás szerinti kifolyatása, oltárra hintése. Nekünk már furcsa mindez, és keresztyén szemmel nehezen tudjuk beleképzelni magunkat ebbe az istentiszteleti rendbe. Az áldozat és a vér képe azonban nem idegen tőlünk. Jézus Krisztus vére ontását az Újszövetség az áldozati fogalmak segítségével értelmezi (Zsid 9–10), az utolsó vacsora poharát pedig a szövetség véreként írja le (Mk 14,24; 1Kor 11,25). Jézus vérét adta értünk, ez engesztelést szerzett számunkra – nem állatok vérét ontva reménykedünk a szabadulásban, hanem elfogadjuk azt az áldozatot, amelyet más hozott meg helyettünk.

Tiszteljük a vért, az élet hordozóját!