(65) „Mert az Úr megmondta nekik, hogy meg kell halniuk a pusztában.” (4Móz 26)

Az első népszámlálás – a Sínai-hegynél – harmincnyolc évvel korábban történt. A második a vándorlás végén, az ígéret földjének elfoglalása előtt Móáb mezején. Mózes Áron fiával, Eleázár főpappal együtt számoltatja meg népét. Lényegében hasonlóan nagy a létszám, mint az indulásnál, csak valamivel kisebb. De az a nemzedék, amely Egyiptomból kijött, és nem merte vállalni a honfoglaló harcokat, kihalt. Csak Józsué és Káléb maradtak meg Mózes mellett a régiek közül. Teljes nemzedékváltás történt. Új generáció nőtt fel a pusztában; ők már nem tapasztalták az egyiptomi rabszolgalétet, nem is oda vágyakoztak vissza, ha ínség és baj érte őket. A részletekből látni, hogy a legnagyobb létszámcsökkenés Simeon törzsét érte. Leginkább őket kísértette és fertőzte a szomszédságban táborozó Midján népe – a kultuszával. Közülük haltak meg a legtöbben a pogány istenimádás után. Ez lett a legkisebb törzs. Lévi törzse viszont gyarapodott. A névsort itt-ott emlékek, adatok egészítik ki, felidézve például a Mózes és Áron elleni lázadás büntetését, amikor „a föld megnyitotta száját, és elnyelte őket Kórahhal együtt” (16,1–35). „De Kórah fiai nem haltak meg” (9–11). Így lehettek késői leszármazottaik több zsoltár szerzői.

Róm 14,5–12

RÉ 564

Karsay Eszter

(4) „Miért tűnjék el apánk neve a nemzetségéből, csak azért, mert nem volt fia?” (4Móz 27)

A név, amely megmarad. – Az ígéret földje határánál Celofhád lányai szembesülnek a nagy kérdéssel: apjuknak fennmarad-e neve az országban? A név a birtokkal együtt férfiágon öröklődött. Celofhádnak viszont nem volt fia. Elfelejtődik, mintha sosem létezett volna? Ebbe nem törődött bele az öt lány. Mózes elé vitték égető kérdésüket. Apjuk meghalt a pusztában, de nem a maga bűnéért, vagyis nem tartozott Kórah lázadó csoportjához (4Móz 16), csak a pusztai nép általános bűnösségében volt részes (4Móz 14,26–35). Mózes az Úr elé vitte ügyüket. Az Úr pedig azt a választ adta: igazuk van Celofhád leányainak, juttasd nekik apjuk örökségét, sőt az egyedi esetből legyen kiterjesztett érvényű törvény! A lányok nevét földrajzi névként említi a későbbiek során Józsué könyve. Aki vétkezik, azt Isten kitörli az élet könyvéből (2Móz 32,33). A keresztségben viszont Jézus a maga nevére veszi a vétkezőt (lásd: keresztyén – krisztusi). Beteljesedik rajta Jézus ígérete: „Aki győz, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből…” (Jel 3,5) Jézusban örökre megmaradó nevet kap minden hívő, akár volt fia, akár nem.

Róm 14,13–23

RÉ 661

(3) „Ezt a tűzáldozatot mutassátok be az Úrnak: naponta...” (4Móz 28)

Izráel a pusztai vándorlás végéhez ért, honfoglalás előtt áll. Az új kezdet alapja Isten és ember közösségének rendezése. Ennek módját az Úr határozza meg. Az ószövetségi áldozatok sokszínűen mutatnak rá arra, hogy Isten és ember közösségét az áldozás (áldozathozatal) hitelesíti. A sorban először a mindennapi égőáldozatra kellett vigyázni. Ez a teljes élet odaszentelését fejezte ki. Csak így volt értelmük az ünnepi áldozatoknak is. Minden reggel és minden alkonyatkor egy-egy hibátlan bárányt el kellett égetni az oltáron összegyúrt liszt és olaj ételáldozatával, egyidejűleg óborból készült italáldozatot kellett kiönteni a szentélyben az Úr jelenlétét képező szövetségláda előtt. Kálvin pecsétjének égő szívszimbóluma emlékeztessen: „Szívemet égő hálaáldozatul az Úrnak szentelem.” Az állatok esetében a vér játszotta a kiengesztelő szerepet, az áldozó életért életet kapott. „Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Lehetetlen nem gondolni Jézus szavaira: „Az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,55.54)

Róm 15,1–6

RÉ 208

(1) „A kürtzengés napja ez.” (4Móz 29,1–30,1)

A kürtzengés napja, az új év ünnepe a minősített nyugalomé volt. Az új évet a sófár (kürt) jelentette be, egyidejűleg bevezette a nagyszabású áldozatbemutatásokkal járó őszi ünnepkört, az engesztelés és a lombsátor ünnepét. Ez a hangszer kétféle hangot ad ki, de ezek hozzáértéssel variálhatók. Elnyújtott, harsogó, rikoltó, szaggatott vagy panaszos hangokat szólaltat meg. Eredetileg ökör- vagy kosszarvból készült, de később ércből is. Jeladásra használták a kultuszban és a csatákban. Hívott, mozgósított. Különös spirituális erőt képviselt. A pusztában a sófárhang adta meg a jelet a vonulásra, Isten megjelenését jelentette be a Sínai-hegyi törvényadáskor, a rabszolgák szabadon bocsátását hirdette meg minden ötvenedik évben, és hangjára omlottak le Jerikó falai is. A prófétáknál az ítélet napjának elérkezését jelzi. Megkeményedett szívre utal, ha valaki nem akarta meghallani a kürt szavát (Jer 42,14). A sófár sűrítve emlékeztet mindezekre. Rómában Titus diadalívén a zsidó háborúban szerzett hadizsákmányok között ez a hangszer is látható. Jézus is beszél róla, hogy a végidőben ő, mint megdicsőült Krisztus, „elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől” (Mt 24,31; lásd még: 1Kor 15,52).

Róm 15,7–13

RÉ 179

(3) „Ha férfi tesz fogadalmat az Úrnak, […] ne szegje meg a szavát…” (4Móz 30,2–17)

Veszély vagy pillanatnyi hatások alatt bárki könnyen tehet meggondolatlan fogadalmat vagy ígéretet, amelyet később nem tud vagy nem akar teljesíteni. Ilyenkor jönnek az egyéni vagy intézményesített trükkök, amelyek igazolásul szolgálhatnak a lelkiismeret felmentésére (lásd Arany János A hamis tanú című versét). Ez a fejezet a fogadalmak hatálytalanításának törvényéről szól. A parancs egyértelmű és világos: a férfi tartsa meg szavát. A feleség, illetve a leánygyermek fogadalmát a férj vagy az apa érvénytelenítheti. A jogrend érdekében a törvény a nőt egy nála nagyobb jogi tekintély, a férfi alá rendelte. A nőt a férfi menthette föl vállalása alól, de a férfit ki menti föl?! Az engesztelőnapi áldozatokért maga az Úr. Ez pedig az újszövetségi áldozatra mutat, Isten Fiára, aki megváltó halálával magára vette a hamis beszéd büntetését, férfiakét és nőkét egyaránt. A fogadalomtörvény a beszéd tisztaságára nevel. Úgy beszéljünk, mintha esküdnénk. Csak az igazat… Az igen legyen igen, a nem pedig nem (Mt 5,37). A nemzeti összetartozás napján hangzatos fogadalmak nélkül határozzuk el magunkat az igaz, megbízható beszédre Isten és egymás előtt, hogy a közös nyelv valóban eggyé tehessen bennünket.

Róm 15,14–21

RÉ 78

(2) „Állj bosszút Izráel fiaiért a midjániakon...” (4Móz 31)

A midjániták vándorló nomád népe különböző csoportokban élt. Itt csak azokról a törzsekről van szó, amelyek Móáb határánál éltek, ezért van az, hogy a „kiirtás” után még jó néhányszor említi őket az Ószövetség. A véres midjáni csata nem előzmények nélküli. Midján és Móáb szövetkezett, hogy megrontsák Isten népét először átokkal (lásd Bálám történetét 4Móz 25,1kk), majd amikor ez nem sikerült, csellel: a lányok meghívták a zsidó férfiakat a maguk orgiákkal egybekötött, pogány, bálványimádó rítusaira. „És odaszegődött Izráel Baal-Peórhoz. De haragra gerjedt az Úr Izráel ellen” (4Móz 25,3), és kivégeztette a hitszegőket. És „ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal”? Most a midjániakon a sor. Az ítélet azokat is utoléri, akik megrontják Isten népét. Magával a Mennyei Atyával találták szemben magukat. Igazságának érvényesítése folyamán az Úr nemcsak egyéneket, hanem népeket is igénybe vehet. A történet betekintést nyújt abba, milyen rettenetes az ő ítélete. Istenfélelemre tanít: féljünk ellene vétkezni. Jézus kereszthalálával magára vette a minket illető ítéletet, hogy az őt illető dicsőségbe és szentségbe öltöztethessen. Rejtőzzünk el benne!

Róm 15,22–33

RÉ 808

(6) „Ti itt akartok maradni, amikor testvéreitek harcba vonulnak?!” (4Móz 32)

Küszöbön a honfoglalás, elkövetkezett Kánaán földjének felosztása. Mielőtt átkeltek a Jordánon, néhány élelmes törzs kinézte magának a folyón innenső, legjobb, nagy kiterjedésű, kedvező klímájú, szőlőkben, gyümölcsösökben, legelőkben és erdőkben bővelkedő területet. Rúben és Gád egész törzse, Manassé törzsének fele hajlamos lett volna ott maradni, nem továbbmenni a többiekkel, s harcaikban részt nem venni. Az önzés csíráját Mózes nem engedte kihajtani. Azt mondta: tiétek lehet a kiszemelt terület, de csak akkor, ha előbb a többieknek segítetek megküzdeni a maguk földjéért. Ha kivonnátok magatokat, nem kevesebbet, mint az ígéreteket kockáztatnátok. Milyen emberi: magamnak először, magamnak másodszor, s ha marad, akkor jut a közösségnek: népemnek, gyülekezetemnek. Ezt nem engedi Isten országának rendje. Urunk sem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem szolgai formát vett fel, és engedelmes volt mindhalálig (Fil 2,6–8). Meghalt értünk. Megosztotta velünk dicsőségét, hogy részünk lehessen vele együtt Isten országában. Segítsük felebarátainkat őérte a maguk jussához jutni anyagiakban, tehetségükben, lehetőségekben, s a miénken is áldás lesz!

Róm 16,1–16

RÉ 804

Fodorné Nagy Sarolta