Mózes feljegyezte az állomásokat, amelyeken keresztül Isten Kánaánig vezette őket. Ezeket az Írás „elindulásaik” helyeiként jelöli. Onnan mindig tovább kellett menniük, mert Isten másik hazát szánt nekik. Minden táborhelynek megvolt a jelentősége vallási fejlődésük szempontjából. Isten most a jövőbeni legfőbb veszélyre figyelmezteti népét. Int, mielőtt a kísértés bűnné fajulna, s népe vesztét okozná. Ne cseréljék fel Isten nevét a szomszédság kedvéért! Mintha azt mondaná: ne akarj megfelelni csak azért, hogy belesimulj a közegbe, ne légy megalkuvó, nem lehet kétfelé sántikálni! Nem lehet vegyíteni az Úr nevét és Igéit más vallásokkal, különben azok tövissé válnak oldalatokban, vagyis ellenetek fordulnak. Ez a világ fejedelmének módszere az Éden kertje óta: csak egy kicsit kell feladni, csak egy kicsit kell engedni. De Lucifer szándéka ismerős: „Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni.” Isten arra választotta ki népét, hogy nevét bennük fenntartsa, általuk hatalmát kijelentse a világnak, és a reménységet ébren tartsa a Megváltó elérkezéséig, amíg az egész világon hirdettetik az ő neve. Így indulhatott útjára az evangélium.

Róm 16,17–27

RÉ 803

Ahogy az Úr parancsolta, Izráelnek úgy kellett a Szentföldet, ezen belül a törzsek határait kijelölnie, sorsvetéssel. Az ország szakrális élettér, nem lehet önkényes területfoglalással megszerezni. A kijelentés helye, erről szól egész történelmük. Azt is megszabta az Úr, hogy kik vehettek részt a föld felosztásában: Eleázár pap és Józsué, akik már hosszú éveken át bizonyították az Úr szavához való hűségüket, s rajtuk kívül még a törzsi fejedelmek. A határt pontról pontra kihirdették, és soha többé nem mondtak le róla. Elevenbe vág, ahogy városok nevét halljuk határként felsorolva. Isten nemcsak a zsidóságnak, hanem a népeknek is „meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait” (ApCsel 17,26) – mondja Pál apostol. Kálvin azt fűzi ehhez: „Minden népnek megvan a maga lakhelye […]. Isten egész életük célját is tökéletesen kitűzte. Noha az emberek zajongásukkal az eget ostromolják, hogy az isteni gondviselést megváltoztassák, mindazáltal akarva, nem akarva kénytelenek elismerni, hogy az megdönthetetlen.” Jól tesszük, ha vigyázunk földünkre! „Szemmel tartom a föld hűségeseit” – vigasztal Isten (Zsolt 101,6 – Károli-ford.). A rájuk bízottakon hűségeseké az ígéret: „öröklik a földet.” (Mt 5,5)

Júd 1–7

RÉ 658

A léviták Jákób egyik fiának, Lévinek a leszármazottai. Isten a szent sátor (majd templom) körüli szolgálatra választotta ki őket Izráel családjainak elsőszülöttei helyett, akikre ez a kötelesség tartozott volna, mert az egyiptomi szabadulás emlékére az Úrnak kellett volna őket szentelni. Lévi törzse nem kapott területet, de őket illette a tized, a termések zsengéi, az áldozatok több része és bizonyos előjogok is. A léviták feladata volt a szent sátor felszerelésének őrzése, tisztítása, szállítása, az áldozatok körüli kisegítő szolgálat, később a templom ajtóira ők ügyeltek, és betöltötték a templomi énekesek és zenészek szerepét is. Negyvennyolc várost kaptak – legelőkkel – szerte az országban. A nép között élve fontos tisztük volt a törvény oktatása, a kegyes életre nevelés és a nép összetartása. A kijelölt városok védték a lévita családokat a szétszóródástól. Hat helységük menedékhelyül szolgált a vérbosszú elől futó, véletlenül gyilkossá vált embereknek. E települések nevét mindenki számontartotta. Az azilumjogot szentnek tekintették, a menedékvárosokban nem volt szabad – a vérbosszú durva, de ősi jogszokása alapján – megölni senkit, aki oda menekült. Nekünk egy név adatott menedékül.

Júd 8–16

RÉ 50

Celofhád lányai kérésükre megkapták az öröklési jogot apjuk után (lásd 2Móz 30), mivel fiú nem született, akit a törvény szerint megilletett a birtok öröklése. A családfők előálltak, mert csapdát láttak a helyzetben: ha ezek a lányok örökölhetik apjuk után a birtokot, és másik törzsből való férfihoz mennek feleségül, földjük annak a törzsnek a tulajdonába megy át. Idegen entitások keletkeznek Manassé törzsében, amelyhez Celofhád tartozott, és elvesztik azt a földet úgy, hogy még a jubileumi év keretében (3Móz 25,10–28) sem szállhat vissza. Ekkor Mózes úgy rendelkezett, hogy a lányok csak saját törzsükön belül mehetnek férjhez – és Celofhád lányai e szerint házasodtak meg. Egy házassági korlátozással találkozunk az Újszövetségben is: „Férjhez mehet ahhoz, akihez akar, de csak az Úrban.” (1Kor 7,39) Isten azt ígérte Izráel ősatyjának, Ábrahámnak: „Neked és utódaidnak adom Kánaán földjét birtokul örökre...” (1Móz 17,8) Minden ember minden törzsben ezért az ígéretért ragaszkodott a birtokához. A földön élünk, ide várjuk vissza Krisztust azon a darabján, amely nekünk adatott. Szeretnénk, ha otthon találna bennünket rendelt életterünkben, és ezt szolgálnák a Krisztusra épített házasságok is.

Júd 17–25

RÉ 546

Elfogadjuk Béza feltevését, hogy az efezusi levél a kisázsiai gyülekezeteknek írt körlevél egyik példánya. Pál csaknem három évet töltött ott. A város hosszú időn át a keresztyénség öt legelső székhelye közé tartozott. Zsinatokat is tartottak itt. A középkorban az iszlám előretörése vetett véget a virágzásának, ma romváros. A köszöntés után tizenkét versnyi körmondat következik az eredeti görög szövegben (3–14). Ez a nagyívű nyitány bepillantást enged Isten hatalmas világtervébe a teremtés előtt kezdve az idők beteljesedéséig Krisztusban, amelybe egykori és mai olvasóit helyezi. Azt tudjuk meg belőle, hogy nagy terv szereplői vagyunk. Isten gondolata az, hogy végül mindeneket egybeszerkeszt Krisztusban. E szándékát csak akkor tudjuk munkálni, ha szentek vagyunk, vagyis Isten uralma alá rendeljük magunkat. Feddhetetlenek, vagyis az erkölcsi szabályok szerint igyekszünk élni, és a szeretet és megbocsátás megoldásait választjuk a széthúzás helyett. A Megváltó nélkül minden egységtörekvés csak további töréseket idéz elő. A terv részleteket nem fed fel, de ami ránk tartozik, azt igen. Isten e titkot az egyházra bízta, a Krisztusban hívő szentekre, akiknek mennyei ajándékait és segítségét ígéri a Szentlélek által.

Zsolt 107

RÉ 107

Efezusban sokan foglalkoztak mágikus erők bevonzásával. Pál apostol igehirdetése nyomán azonban olyan nagynak ismerték fel Krisztust, hogy „összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették”. Ezek értékét ötvenezer ezüstpénzre becsülték (ApCsel 19,19). Az Úr Igéje és hatalma megerősödött közöttük. Jó csere! Felismerték annak az erőnek a mérhetetlen nagyságát, amellyel Isten Krisztus által munkálkodik. Ez ugyanaz a nagy intenzitású erő, amellyel feltámasztotta Jézust a halálból. Isten hatalmának sokrétű megtapasztalása az egyszülött Fia feltámadásába vetett hit által nyílik meg számunkra! Ez a hatalom fenséges energiájával őriz, mint nyugvó, ám éber oroszlán őrzi kölykeit; ezt tapasztaljuk jelenlétében és naponkénti csendes áldásaiban. De nemcsak őriz, hanem dicsőségesen és változatosan munkálkodik is üdvösségünkre. Továbbá felülmúlhatatlan, megsemmisítette az ördög hatalmát és a halál minden formáját felettünk. Ez az erő békességünk forrása, ez tesz képessé a cselekvő szeretetre, s végül ez támaszt fel minket is. Ezért méltó a mennyei seregek doxológiája: „A trónon ülőé és a Bárányé […] a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5,13)

Zsolt 108

RÉ 108

Ez a titokzatos igevers a születésünk előtti időbe repít vissza, sőt Isten előre elkészített világtervébe enged bepillantást. Isten úgy döntött, a teremtett világ minden létezőjét, mennyeieket és földieket egy nagy, többé meg nem bontható egységbe foglalja Krisztusban (1,9). Ennek munkálására választott ki, ezek azok a jó cselekedetek, amelyeket előre elkészített Isten. Ebben az összefüggésben tudjuk helyesen értelmezni életünket, és megtalálni feladatainkat. A baj az, ha tetteinket magunk címkézzük, magunk minősítjük jónak, magunk találjuk ki, hogy mivel akarjuk megérdemelni a mennyei jóindulatot, sőt az üdvösséget. Igénk Isten által előre elkészített jó cselekedetekről beszél. Akik nyilvántartják ezeket és hivatkozni akarnak rájuk, sőt dicsekednek velük, azokat a Bíró elutasítja: „Menjetek előlem, átkozottak...” Akik az ilyen tetteiket szolgálatnak tekintik, ezt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta.” (Mt 25,34) Jó cselekedeteinkkel Isten dicsőségét szolgáljuk, ne a magunkét! Simuljunk bele Isten nagy tervébe!

Zsolt 109

RÉ 109