Gyermekeink számára csupán derűs családi anekdota az, ha felidézzük, hogy – történelmi mércével mérve – nem is olyan régen mekkora sikernek számított több évi várakozás után egy Trabant, pláne Lada vagy akár csak a telefon kiutalása. Nem is csoda, hiszen ma már a nagyobb városokban több autószalon kínálatából válogathatunk, a vezetékes telefont azonnal bekötik, a mobilt majdhogynem utánunk dobálják, az internetről nem is beszélve, amelynek a víziója gyermekkoromban még álmunkban sem fogalmazódott meg, elvégre a televíziót is csak fekete-fehérben élvezhettük – hétfőnként pedig még úgy sem.

A kiskorom óta bekövetkezett látványos fejlődés ellenére én most mégis mást emelek ki. Azt, amit fontosabbnak tartok a gépkocsim márkájánál vagy a távközlési szolgáltatás színvonalánál. Ez pedig a demokrácia. Ami nekem azt is jelenti, hogy bárki nyugodtan konfirmálhat, aki szeretné a református hitét megvallani a gyülekezet előtt.

Ez ma már természetes, de nem volt ez mindig így. Mert míg a szülőfalumban a nyíregyházi tánctanár ténykedését mindenki szívesen vette, hiszen a nyári időszakra eső tánciskola hétvégenként tartott táncmulatságai kitűnő szórakozási lehetőséget nyújtottak a helyi ifjúságnak, a táncvizsgabál pedig egyenesen kulturális eseménynek számított, a konfirmáció megítélését illetően más volt a helyzet. Azt ugyanis nem mindenki nézte jó szemmel. A református hitét a vörös világban is megtartó Kraszna menti szatmári községben azonban természetesen még a népköztársaság idején sem lehetett hatalmi szóval megakadályozni a vallás gyakorlását, legfeljebb a párttagsági könyvvel elérhető boldogulásban hívők meggyőzésével, így a gyülekezeti teremben tartott hitoktatáson rendszeresen népes gyereksereg vett részt, az azt lezáró konfirmáció pedig az egész falut megmozgató ünnepélyes alkalomnak számított minden évben.

Az egyházközség eme örömteljes eseményének felhőtlen hangulatát az sem tudta elrontani, hogy az iskolában még az 1970-es évek elején is akadt olyan túlbuzgó pedagógus, aki a nyolcadik osztályosok körében (az 1950-ben kitalált módszert alkalmazva) minden évben felmérte, kik fognak konfirmálni.

S hogy miért tett valaki olyasmit, aminek – a továbbtanulás előtt álló gyerekek szüleiben keltett bizonytalanságon túl – amúgy már akkor sem volt értelme? Ez inkább lélektani kérdés. Ennél azonban fontosabbnak tartom, hogy a magát „népi demokráciának” nevező rendszerben mindez sajnos belefért. Panaszt pedig legfeljebb annál a pártnál lehetett volna tenni, amelynek tagja a rábízott gyerekeken kérte számon világnézetüket.

Ezért jelenti számomra az igazi demokrácia azt is, hogy gyermekeimnek már nem a kommunizmusban hívő pedagógus, hanem kizárólag a gyülekezet előtt kellett megvallani a hitüket.