A pusztában előbb-utóbb megszomjazik az ember, miként Mózes népe, amely imígyen zúgolódott: „Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?!” (2Móz 17,3) Mózes pedig az Úr segítségével a sziklából vizet fakaszt, Isten italából inni ad a népének. Pál apostol szerint ez lelki ital is volt, hiszen Mózes imája és Isten cselekedete erős bizonyság volt a gondviselésre, Isten gondoskodó szeretetére.

„Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (Jn 7,37–38) Ezt pedig a Lélekről mondta Jézus Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,5) Aki nem iszik Isten italából, nem merít a Lélek kútjából, az nem lehet Isten országának a lakója, ám ez az ország közöttünk, illetve bennünk van, tehát csak együtt léphetünk be abba. Az ember szomjúságát csak Isten gyermekei csillapíthatják, akik Isten italával, Krisztus lelkével, élő víz folyamával itatják meg a szeretetre szomjazókat.

Bizonyára a mi közelünkben is él olyan ember, aki magányos, idős, szegény, beteg, elesett, aki éppen ránk szomjazik. Kérdés, észrevesszük-e, nem vagyunk-e emberkerülők, leülünk-e a forrásnál, mint Jézus, és vállaljuk-e a magunk és mások szomjúságát. Egyébként bárki bármikor megszomjazhat közülünk, még az is, akiről nem is gondolnánk. Ismerősök, barátok, szerelmesek, házasok is szomjazhatnak egymás mellett, ha az élő vízzel, Isten italával, a szeretet Lelkével nem itatják meg egymást. Ehhez persze mindenkinek magának is innia kell a Lélek tiszta forrásából, az élő víz folyamaiból, Krisztus irgalmas szavaiból, amelyek a semmi és minden közt vergődő ember szorongását föloldják, szomját csillapítják, egyszóval otthonossá teszik számára a létet.

A szomjúságok csillapításának királyi útja a jó szó, a kommunikáció, amely oly sokszor hiányzik a megoldási kísérleteink közül! Manapság különösen kevés a beszélgetés, ugyanis a nagy sietségben nem jut időnk a szavakra, pedig szükség lenne rájuk. Ha annak idején Jézus nem beszélgetett volna el az emberekkel, akkor az evangéliumok sem születtek volna meg.

Csodálatos anyanyelvünk a szeretet nyelve is egyben, mert a szavaival képes becézni, simogatni, ölelni is, az anyát édesnek, a szerelmest kedvesnek, a gyermeket kincsemnek nevezni. Ne fukarkodjunk hát a becéző, dicsérő, szerető szavakkal! Egy aranylakodalomban megkérdezte a feleség a férjét, szereti-e, mire az így válaszolt:

– Mondtam már, hogy szeretlek.

– De mikor mondtad? – kérdezte a hitves.

– Hát ötven éve – hangzott a válasz.

Jó volna, ha a közelünkben nem szomjazna senki, ha megitatnánk egymást Isten italával, és gyakrabban kimondanánk ezt a szót is: szeretlek.