A menekültek világnapját először huszonöt éve, 2001-ben tartották meg világszerte, miután 2000. december 4-én az ENSZ Közgyűlése június 20-át jelölte ki erre a célra. A világnap gyökerei a menekültek helyzetét rendező, 1951-ben, vagyis hetvenöt éve Genfben megszületett menekültügyi egyezményig nyúlnak vissza. Ez a konvenció a második világháború érintettjeire vonatkozott, majd 1961-ben kiegészítették, kiterjesztve hatókörét és törölve a benne foglalt földrajzi és időbeli korlátozásokat.

A háborúk után az ember hajlamos arra, hogy nagy szavakkal fogadalmakat tegyen – „soha többé” –, aztán ezeket a nagy szavakat a hétköznapi érdekek lassan, többnyire észrevétlenül elkoptatják, és előbb-utóbb újra megtörténik az, aminek sosem lenne szabad megtörténnie. A tavalyi év derekán világszerte 117,3 millió ember – hozzávetőlegesen Olaszország lakosságának kétszerese – vált földönfutóvá különböző okból kitört konfliktusok miatt.

A menekültek négyötöde olyan országokban él, amelyek jelentős mértékben ki vannak téve az éghajlati veszélyeknek, ez pedig tovább növeli azokat a nehézségeket, amelyekkel szembe kell nézniük. Ráadásul ez csak a társadalmi konfliktusok miatt menekülésre kényszerülő emberek száma, ehhez kellene még számolnunk azokat is, akiknek a klímaváltozás miatt kellett elhagyniuk élhetetlenné váló lakhelyüket.

Ahogy a lakhelyüket elhagyni kényszerülők állandó szereplői az emberiség történetének, úgy a „menekültkérdés” is mindig része volt a hatalmi és politikai játszmák eszköztárának. A másik ember tárgyiasításának, instrumentalizációjának – és ezzel együtt járó démonizálásának – esete ez is, mint sok más, kérdőjellé görnyesztett társadalmi csoporté, gondoljunk csak a történelmi tragédiákat megelőzően feltett „zsidókérdésre”, „cigánykérdésre” vagy éppen a „magyarkérdésre”.