„Te voltál, és te vagy, erős Isten, / És te megmaradsz minden időben” – így szól énekeskönyvünkben a 90. zsoltár első versszakának zárlata, Szenczi Molnár Albert gyönyörűen zengő költői nyelvén. A zsoltár a Szentírás szövegkörnyezetében ezt a címet viseli: „Az örökkévaló Isten és a mulandó ember” – vagyis a szöveg (dal, zsoltár) az el nem múlóval való szembenézés vallási élményét igyekszik énekelt szavakba önteni.

Egyszerű tapasztalati megfigyelés, hogy az élő és élettelen világban egyaránt minden változik, de hitünk és vallásunk lényegi vonása az el nem múlón (meg nem változón) való gondolkodás, a kapcsolat keresése hozzá. Ebből viszont nem következik automatikusan az, hogy az amúgy folyton átalakuló világot is magától értetődő módon helyesen, megalapozottan vonjuk ítélet alá. Különösen élesen mutatkozik meg ez a probléma viszonyulásunkban a fiatalokhoz, az ifjúsági kultúrához és a gyermekneveléshez.

Általános és valószínűleg nem is téves vélekedés, hogy az általunk ismert nyugati világ az elmúlt évszázad során korábban nem tapasztalt sebességgel kezdett változni, átalakulni. Tipikus jelenség, hogy az atyák nemzedéke számára már nehezen érthetővé vált a felnövő gyermekeik látása, tapasztalata (negyven-ötven évnyi időtávról beszélünk itt), a nagyszülőkről és dédszülőkről nem is beszélve.

Az én szüleim az 1970-es években voltak fiatal felnőttek, én pedig 1998-ban lettem húszéves. Nekem már meg kellett tanulnom a számítógépek használatát, a korábban kötelező orosz helyett nélkülözhetetlenné vált az angol nyelv ismerete. A háziállatokhoz és a kertészkedéshez való viszonyom is más alapokon áll, mint ahogy az 1980-as évek Magyarországán élő átlagos felnőtteké. A saját gyermekeim ezekben az években érik el a felnőttkort, és már én is szembesülök azzal, hogy egyebek mellett a tanulásról, munkáról, anyagiakról alkotott elképzeléseim sokszor inkább korlátot, mintsem segítséget jelentenek nekik, akik életük nagyobb részét a huszonegyedik század második felében töltik majd.

Merrefelé halad a világunk? Vajon azzal függ-e össze az idősödő generációk fokozódó idegenségérzete, hogy a dolgok végső soron rossz irányba haladnak? Jogos-e a maradiság és konzervativizmus vádja, amellyel sok esetben a keresztyén közösséget illetik? Tulajdonképpen jobb vagy rosszabb volt-e régen, vagy éppenséggel minden történelmi kor a maga módján ad alkalmat a minél becsületesebb emberi életre?