„A jóságról, békéről nemcsak beszélni lehet, meg lehet őket fogni, símogatni, a tengernek nincs neve, semminek sincs neve, mindennek könnyűség a lelke, a lábam, a kezem könnyű, egyszerű a szívem.” Dsida Jenő Kóbor énekek versciklusában bukkanok e sorokra. 1929-ben az Erdélyi Helikon hasábjain látott napvilágot, szinte a Naphimnusz „mámoros természetszeretetét és életörömét” szólaltatva meg, a „Béke és Jóság” természetes idilljének jegyében.

A Dsida-örökséget gonddal ápoló Lisztóczky László az Ég és föld közt lebegő örök gyermek című pályakép (2020) bevezetőjében írta: kezdő tanárként úgy érezte, nem nyitjuk ki a diákok szemét „a létezés egyszeri, megismételhetetlen csodájára, nem tanítjuk meg őket örömben és szeretetben élni, nem tanítjuk meg gyönyörködni az emberben, nem segítjük őket abban, hogy igazi otthonukra leljenek a világban földrajzi és kozmikus-spirituális értelemben egyaránt”. Ezért Dsidához fordult, hogy az emberlétnek ezt a dimenzióját is fölvillantsa számukra.

Görömbei András harminc évvel ezelőtti tanulmányában olvasom, számára érthetetlen, „miért kell újra és újra felfedezni Dsida Jenő költészetét”; miként lehetséges, hogy nincs benne igazán az irodalmi köztudatban, és neve gyakran a felsorolásokból is kimarad? Pedig Weöres Sándor 1938-as Dsida Jenő emlékének című (a harmincegy évesen szívbetegségben elhunyt szatmári-kolozsvári költőt méltató) epigrammája egyértelmű elismeréssel minősítette a költészetét, s értékei tudatosítását, megbecsülését, megőrzését „a nemzet erkölcsi minőségének kritériumával kötötte össze”. A „porba-lökött” nemzet talán azért nem tudja a tiszta dalt értékei szerint becsülni, mert a puszta létmegőrzéssel van elfoglalva? – kérdezi Görömbei. Pedig ez a „csonkán is rege-kincs” költészet – ahogy Weöres írta – olyan sokszínű és gazdag életmű, amelynek mellőzése maga is „öncsonkítás, önpusztítás”.