A Szentírásban számos helyen olvasunk arról, hogy Isten kijelenti önmagát prófétáinak, választott népe tagjainak, azoknak, akik őszinte szívvel és alázattal keresik őt. Találkozunk azonban olyannal is, amikor Isten rejtőzködik, nem jelenti ki akaratát, nem ad választ a hozzá imádságként szálló kérdésekre és kérésekre. Ez utóbbi azért történhetett, mert népe és választott szolgái letértek a helyes útról, az élet ösvényéről.

Heti bibliai szakaszaink sorában a zsoltáros szorult helyzetbe került, ellenség veszi őt körül, nyomorgatják, gúnyolódnak rajta, megvetik. Ennek ellenére ő nem rájuk tekint, nem retten meg, mert tudja, hogy Isten „nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja” (Zsolt 22,25).

Isten mindig az elesettek, a nyomorultak, a szegények, a kiszolgáltatottak mellé állt és áll. A gőgösöknek, a kevélyeknek, a szívükben felfuvalkodottaknak ellene áll, mert ők csak önmaguk körül tudnak forogni, nem Isten akaratát, hanem csak a maguk hasznát lesik. Isten az ő orcáját a legteljesebben Fián keresztül fordította felénk, maga Jézus is azt mondja Fülöpnek: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Egy másik helyen pedig így szól: „…aki engem lát, az azt látja, aki elküldött engem.” (Jn 12,45) Az ő orcáján keresztül mutatta meg Isten, milyen odafordulni a másik emberhez, mit jelent úgy szeretni a felebarátunkat, mint önmagunkat, hogy „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ezért amikor kétségek között vagyunk, szorongattatunk, elgyengülünk, adjon erőt az, hogy Isten orcája kísér bennünket. Jusson eszünkbe Dávid hálaéneke: „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (1Krón 16,11)