... szóval vezet be Pál apostol többször is nehéz mondatokat a római levélben. Gyakran használja ezt a szót: tudjuk. „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.” (Róm 6,6) „Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta.” (9) Lehetne tovább folytatni a sort, de a legszebb tudás legyen most mindannyiunk biztos reménysége: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (8,28) Ne legyünk tehát tudatlanok, hanem tanuljunk az apostoltól ilyen lelki tudományt: minden a javunkra szolgál, ha szeretjük Istent.

Megkockáztatom azt a hitet is, hogy Isten egyébként minden ember javát is akarja és készíti, csak a legtöbben ezt nem ismerik fel életük eseményeiben és élményeiben. Különösen, ha azok nehezek és fájdalmasak. Talán a mi mulasztásunk, hogy nem beszélünk ezekről elég őszintén és mélyen. Például arról, hogy a Krisztus követésében nem lehet elkerülni a test és lélek belső viaskodását, páli szóhasználattal a megküzdést mindennap az óemberünkkel. Azért, hogy ha eszünkbe jut is, ha az ösztöneink diktálnák is az önzést, az ellenségeskedést, azok mégis megerőtlenüljenek. (Hiszen tudjuk, hogy megfeszíttetett!) Vagy feltámad? Az agresszió támad fel bennünk inkább, és nem a Krisztus?

Nem beszélünk arról, hogy tőlünk, keresztyénektől többet vár el a világ. Mutassuk meg, hogy szeretünk minden embert! Nem érzelgős, szentimentális egymás nyakába borulással, csak azzal, hogy krisztusi lélekkel és páli tudással elhordozzuk egymást. Nem szükséges mindenben egyetértenünk. A fő dolgokban persze lényeges az egység. Látjuk-e, melyek a fő dolgok? A mellékesekben legyen szabadság. Az alkalmazkodás, a békességre törekvés és egymás kölcsönös tisztelete, javának szolgálata jelenti a keresztyén szeretetet.

A római levél hetedik fejezete erről a belső viaskodásról szól, hogy az ember – Pál tapintatosan egyes szám első személyben fogalmazza meg mindannyiunk belső harcát – szeretné a jót tenni, de nem sikerül. Itt is van egy evidencia: „Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája.” „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (7,14.19) Kétségbe is eshetnénk, ha ilyen fekete-fehér színekben látnánk az embert, magunkat. Néha azért számonkérésként is írja érvelése hevében: „Vagy nem tudjátok…?” (7,1) (Folytatjuk.)