Az élet, de legalábbis a szépirodalom egyik legnagyobb és legtöbbet firtatott kérdése: „Mire gondolt a költő?” Petőfi nem hagyott efelől kétséget, meg is mondta őszinte, feltáró versében (Füstbe ment terv): „Egész úton hazafelé azon gondolkodám…” Anyák napján azon gondolkodunk, hogyan szólítsuk meg őket, ha élnek, és hogyan, ha már nem.

Mit jelent ez: „Miként fogom szólítani”? Mit mond először, mi lesz az első szava? Milyen jelzők tolulnak majd az ajkára? Mi a neve, megnevezése az anyának? Anyu, anya, mami, mama, anyuci, édesanya? (József Attila korán eldöntötte a kérdést: Mama.) Már az odaúton elképzelni a találkozást, hiszen semmi nem úgy sikerül, mert a valóság más…

A másik költő képei már változnak az anyáról: mondatok, töredékek, próbálja elképzelni, összeállítani az egyre halványuló alakot, „ködből”, másból: „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged”, de már távol van: „…de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.” (József Attila: Kései sirató) A tűz elégeti az alakot, az emlékeket, a múltat. Ez a valóság.