A teljes tisztulás napja ez, a pap sem kivétel. Önmagáért kell először áldozatot bemutatnia, aztán az egész népért. Egy kecskebakra jelképesen ráteszik Izráel minden bűnét (10 és 20–22), majd kiviszik, és elhajtják a bakot Azázélhez egy kietlen vidékre. A kietlen vidék tisztátalan volt, a démonok tartózkodási helye (Ézs 13,21, Ézs 34,14, Mt 12,43). Valószínűleg egy démon neve volt Azázél. Nem áldozatként küldik neki a bakot, hanem oda, ahol ő is van, odavalók a levetett és megtagadott bűnök. Az ünnep komolyságát, súlyát hangsúlyozza a böjt, a munkaszünet. Nincs fontosabb, mint szabadulni mindentől, ami az Úrral való kapcsolatunkat zavarja, áldásának útjában áll. Mi Jézus Krisztus kereszthaláláért kapjuk meg Istentől a bűnbocsánatot és a vele való közösség örömét. Ahogy az Ószövetségben csak akkor volt hatása, ha nem puszta szertartásként tudták le, hanem igaz hittel és bűnbánattal, úgy tőlünk is megkívánja az Úr, hogy ne puszta tudás, hittétel legyen a megváltás. Az őszinte bűnbánatot, bűneink elhagyását megköveteli. A bűnbánat, megújulás alkalma folyamatosan ismétlődött (náluk évenként), így kell nekünk is rendszeresen alkalmat adnunk magunknak a belső takarításra, egyúttal a szabadulás, az Úrral való közösség örömének megújulására.

Róm 3,1–8

RÉ 152

Ideális állapotot, követelményt mutat be ez a fejezet. Amikor már az egész országban lakott Izráel, nem lehetett szó arról, hogy minden állatlevágáskor odavigyék a kijelentés sátrának – később a templomnak – a bejáratához. Valamikor az egész országban voltak oltárai az Úrnak. Ezt tudjuk Illés panaszából, aki azon kesereg, hogy ezekből mennyit leromboltak az elpogányosodás idején (1Kir 9,14). Ekkor még ezek helyettesítették a központi szentély előtt álló oltárt. Később ezeket hivatalosan is megszüntették, egyedül a jeruzsálemi maradt. Így ez a rendelkezés teljesíthetetlenné vált. A fejezet mégis figyelmeztető erejű: az Úr ajándékával tisztán és szentül kell bánni. Az ételeket úgy kell fogyasztanunk, hogy az Úr is jelen legyen. Ezt jelképezte az oltáron neki elégetett rész. Legyen jelen Isten étkezésünkben, egész életünkben, legyen az egész életünk szent istentisztelet (1–9)! Erre vonatkoznak a fejezet többi rendelkezései is (10–16).

Róm 3,9–20

RÉ 14

Isten népe szent, és ezt vállalnia kell! Lehet, hogy ezért támadni fogják, de ők akkor is más nép. Egyiptomban gyakorolták a testvérházasságot, Kánaán kultuszának része volt a szakrális prostitúció, a szent helyeiken való paráználkodás és a gyermekáldozat szörnyű gyakorlata. Ezekre utal, de különösebben nem foglalkozik velük, hanem Isten rendelkezéseinek betartására buzdít, és az élet ígéretét köti hozzájuk (1–4). Ezután következik, hogy a családon belül mitől, kitől kell őrizkedni, ez a családi élet békéjének és tisztaságának őrzése (6–18). A havibajos asszony kímélése, a paráznaság tilalma után a gyermekáldozat tilalma egészíti ki ezeket a rendelkezéseket (19–21). Azt, hogy Isten népének másnak kell lennie, mint a környezetének, sok helyen olvashatjuk a Szentírásban. Ezt nem valamiféle gőgnek alapot adó érdemként említi, egyszerűen így kell lennie. Az Úr követésének látszódnia kell életünkön. A következőkben olyan perverzitások tilalma következik (22–23), amelyeket mélyen elítél Isten. Amikor ezt így kimondjuk, nem bántunk, nem sértegetünk senkit, egyszerűen magunkra nézve kötelezőnek ismerjük el a bibliai kijelentést. Mi őket is szeretjük, és ha lehet, szolgálunk nekik. Az ítélet Isten dolga, és ettől az ítélettől remegni kell (25).

Róm 3,21–26

RÉ 311

Ebben a fejezetben a Tízparancsolat Igéi ismétlődnek meg más szavakkal, Isten népének szent voltát hangoztatják, és azt szolgálják. Megismétli egy korábbi, egészségügyi rendelkezését az áldozati hússal kapcsolatban (5–8). A további kiegészítések a szent népnek a gyöngék, szegények iránti kötelezettségét kötik a lelkünkre. Az aratás, a szüret maradékát hagyják a szegényeknek, jövevényeknek. Ez utóbbiak az Izráelbe vetődött emberek voltak, nem teljes jogú állampolgárok. Oltalmat kaptak, de gyakran megélhetési gondokkal küszködtek. Külön figyelmeztet, hogy nem szabad visszaélni kiszolgáltatott helyzetükkel (33–34). Ehhez járul még, hogy a bért ki kell adni részükre, a testi fogyatkozással élő embert nem szabad gúnyolni (13–14). Érdekes, amit az ítélkezésről mond: az igazságtól nem szabad eltérni sem a hatalmasok javára, de – esetleges szánalomból – a szegények érdekében sem (15). A gyűlölet hiánya együtt jár azzal, hogy ha kell, figyelmezteti embertársát, ne maradjon vétkében. Az egésznek az alapja a Jézus által is idézett mondás: szeresd felebarátodat, mint magadat. Ezt egészíti ki még sok emberséges rendelkezés a kiszolgáltatott helyzetű nőtől (20–22) az öregek tiszteletéig (32). Amint látjuk, Isten szent népe körében magas fokon kell állnia a szociális érzékenységnek, amit az Ige így mond: a szeretetnek.

Róm 3,27–3

RÉ 52

Az idegen istenek imádatát gyakran nevezi az Ige paráznaságnak. Ennek a fő jelentése mögött a hűtlenség fogalma áll, de belejátszik az a förtelem is, amely a kánaáni kultuszt jellemezte. Közéjük telepedett le Izráel, és bizony gyakran szédült bele abba a vallásba, amint erről A bírák könyvétől kezdve gyakran értesülünk. Itt most a gyermekáldozatot, valamint a halottidézést és jövendőmondást említi (1–6). Fenyegető figyelmeztetés: ha elkerülik is az emberi büntetést, maga Isten fogja kiirtani őket. A következők is roppant szigorúság, a halálbüntetés terhe alatt állnak (9–21). Ismét egy adalék az Újszövetség árnyaltabb megértéséhez. A Jn 8,3–5 szerint odavisznek Jézushoz egy paráznaságon kapott asszonyt, aki Mózes törvénye szerint halált érdemel. A férj nincs sehol, róla nem is beszélnek. Csakhogy a törvény úgy szól: mind a ketten halállal lakoljanak (10)! Árulkodó jel: azoknak ott nem a törvény betöltése lebegett a szemük előtt. A következők átgondolásába beleremegünk. Isten azért pusztította ki a pogány népeket Kánaánból, mert mindezt megtették (23). Körülöttünk pedig alakulóban van a világ, amelyben mindezt megengedhetőnek tartják, és egyre inkább teszik is. Mi lesz az európai–amerikai kultúrával? És a keresztyén egyház bizonyos köreiben is egyre többet megengedhetőnek tartanak. Mi lesz az egyházzal? Vagy megértjük, hogy elkülönített néppé tett minket, akiknek különbséget kell tenniük tiszta és tisztátalan között (25–27), vagy jaj nekünk!

Róm 4,1–8

RÉ 32

Látszólag kegyetlen rendelkezések vonatkoznak arra, hogy a papoknak még közeli hozzátartozójuk holttestét is kerülniük kellett. Ennek magyarázata Izráelnek az egyiptomi kultúrával való gyakori érintkezése. Nem csak a fogság emlékeiről van szó, történelmük folyamán hasznos kulturális javakat is átvettek, néha pedig katonai segítségére is számítottak. Egyiptomban pedig fontos papi elfoglaltság volt a holttestekkel való bánás (balzsamozás, halotti szentélyek stb.). Más szokások (a test bevagdalása) a kánaáni környezet felé mutatnak. Isten népének papjai legyenek egészen másak, ők az Úrtól más feladatot kaptak, különüljenek el a pogány környezettől. Ezt szolgálják a szigorú házassági előírások is. Világos az Ige fogalmazása: Isten szent, papjainak is szentül kell élniük. A testi fogyatékosságban szenvedő pap látványa visszatetszést keltett volna, ezért a tilalom (16–23). Viszont nincsenek éhezésre ítélve. A papi család tagjaiként éppúgy ehetik a szent ételeket, mint ép testvéreik. Isten gondviselése rájuk is kiterjed. Isten mai népének is szentnek kell lennie, őrizkednie kell az idegen befolyásoktól, szolgálni az Urat és bízni, hogy nem hagy el bennünket.

Róm 4,9–12

RÉ 180

Ma már nem érdekelnek bennünket az itt leírt ételtörvények. Kr. u. 70-ben megszűntek az áldozatok, nincsenek, akikre vonatkozzanak. Amit meg kell tanulni belőlük, az a szent komolyság, ahogyan az Úr ajándékaival bánnunk kell. Emlékszem háborús helyzetekre, amikor szent hálával fogyasztottuk azt az ételt, ami éppen volt. Az Úr oltárára tökéleteset! Testi hibás szolgái is vannak Istennek, sokszor megszégyenítik az épeket. Nem is erre kell itt gondolnunk, hanem arra, hogy időnknek, erőnknek, anyagi áldozatunknak nem a selejtből, maradékból kell történnie, hanem mindennek a javából kell adnunk.

Róm 4,13–2

RÉ 312