Mit értsünk a Sátán, ördög, démon és a gonosz fogalmain? Önálló akarattal és személyiséggel bíró antagonistákat, hierarchikusan rendeződő „középlényeket”, a lét és nemlét határán álló szellemi hatalmakat – vagy inkább, ahogy némelyek feltételezik, a tudományos ismereteink hézagait és a logikán túlmutató meggyőződéseink kifejeződéseit?

A válasz nemcsak felekezetenként, hanem lelkipásztoronként is eltér személyes hitelveiktől függően. Bár mindegyik megközelítés értelmezhető az adott nézőpontból, a valódi kérdés inkább az, egyáltalán szükséges-e ezekkel a különbségtételekkel foglalkoznunk. A gonosz sokféle formát ölthet, ám nekünk sem a természetét, sem a megjelenési formáit nemhogy nem kellene, hanem nem is szabadna vizsgálnunk. A Szentírás a Sátán és a démonok kilétéről nem sokat árul el – csak Isten cselekvése révén nyerhetünk közvetett képet róluk. Az ebben rejlő útmutatás éppen az, hogy ne bonyolódjunk ilyen distinkciókba. Már az is meghaladja a képességeinket, hogy felfogjuk, mit értünk Istenen magán – kár lenne az erről való elmélkedést bármi mással felcserélni.

Önt mi indította mégis arra, hogy tudományos és lelkipásztori szinten a megszállottsággal küzdő emberekkel foglalkozzon?

Láttam embereket elveszni. Azt, hogy a hallgatásunk és elzárkózásunk miatt sokan kuruzslók kezére jutnak. Megszállottsági esetekben a gyógyulás egyedül az Úrtól jön, így a megoldást ott kell keresnünk – nekünk pedig erre kellene rámutatnunk. Ezzel szemben sokszor önvédelemből sarlatánokhoz irányítjuk – legalábbis közvetve – az ilyen tapasztalatokat átélőket. Ugyanis amint bezárjuk előttük az ajtót, az útjuk egyenesen hozzájuk vezet.

Az egyházi gyakorlat elégtelenségében és a szakirodalom felhígultságában ismertem fel az elhívásomat. Lelkigondozói irányultsággal azóta is igyekszem párbeszédre hívni azokat a lelkipásztorokat, akik eddig – többnyire félelemből – nem vállalkoztak erre.

Személyes megélései mennyiben árnyalták a megszállási esetekhez fűződő viszonyát?

A könyvem, a Protestáns démonológia és ördögűzés, az előadásaim és a szolgálatom nem rólam szólnak. Érvényességük és alkalmazhatóságuk nem attól függ, én miként gondolkodom a gonosz természetéről vagy adott lelkigondozói módszer hatékonyságáról. Egyúttal fel kellett ismernem, hogy a szenvedő emberek és a lelkipásztorok egyaránt gyakran már abban a pillanatban lezárnak, amint kiderül számukra, nem az ő álláspontjukat képviselem. Innen pedig ismét az elveszés vagy a közömbösség felé sodródnak, figyelmen kívül hagyva a felkínált segítséget. Ezért a könyvemben tudatosan nem fedem fel a saját álláspontomat, hogy minél több ember gyógyulását segíthessem Isten világosságában.

Monográfiájában azt állítja, hogy a megszállással kapcsolatos képzeteink és élményeink – például a levitáló, falon mászó vagy természetellenes módon mozgó testek képei – inkább a hiedelmeinkből és a populáris kultúrából táplálkoznak, mintsem a Szentírás tanításából.

Ha megkérdeznénk tetszőlegesen kiválasztott embereket az ördögűzésről, aligha akadna köztük olyan, aki ne filmekből vagy könyvekből merítené az elképzeléseit. Még a keresztyéneknek sem elsősorban a szabadítás öröme, Jézus Krisztus jelenléte vagy egy szenvedő ember megtérése és életének átformálódása jut eszébe, hanem különféle eszközök és tárgyak: szenteltvíz, szentképek, ereklyék. Hiedelemkutatóként szeretném megérteni, mi készteti az embereket arra, hogy ne Istentől várják a megoldást, hanem babonákban, életüket uraló lényekben és más hasonló elképzelésekben bízzanak.

Miért fordulhat valaki érdeklődéssel a sötétség felé, és hol válik ez veszélyessé?

A vonzalom bizonyos értelemben természetes emberi tapasztalat, mégsem nevezhető egészségesnek. A kísértés – hogy ne Istenre figyeljünk – a Sátántól ered: minden eszközzel ezt igyekszik elérni. A bennünk lévő kielégítetlen spirituális éhséget sokan hamis misztériummal próbálják betölteni, holott ezt egyedül Jézus valósága töltheti be. A dömösi protestáns lelkigyakorlatos házunkban ebben sem hagyjuk magukra a hozzánk érkezőket.

Milyen szerepet kap a személyes felelősség az újszövetségi megszállási esetek értelmezésében, és hogyan kapcsolódik ehhez az ön által felvetett lélektorzulás gondolata?

A megszállottság – bárhogyan értelmezzük – a bűnből fakad. Mivel ezt a fogalmat ma egyre kevesebben értik, gyakran az Istentől való elfordulásként írom le. Egyfelől a bűnök nyitnak utat az életünkben a démoni hatásoknak, és vezethetnek megszállottsághoz, másfelől ezek az elfordulások teszik lehetővé, hogy a lélek a gonosz befolyása alatt eltorzuljon. A végkimenetel ugyanaz: az emberi lélek démonikussá válik (görögül: daimonizomai). A görög nyelvi szerkezet alapján mégsem a démon birtokolja az embert. A közhiedelemmel ellentétben így éppen fordított a helyzet. Ez arra indít bennünket, hogy az ilyen esetekben számoljunk a személyes felelősség lehetőségével anélkül, hogy áldozathibáztatásba esnénk. A lelkigondozásban sem a korábbi mulasztásokból indulunk ki, hanem a jövő feladataira nyitjuk fel az érintett szemét. Fontos, hogy megértse: a kisepert házba a gonosz csak akkor nem tér vissza, ha azt az Úr tölti be, és a tekintetünk őrá irányul. A felismerés – hogy mi vezetett idáig – már ebből következik.