A reformáció örökségével terhelten tekintünk a képekre és a vizualitásra. Miként látja ezt az egyház- és művészettörténet felől?

Luther Márton adiaforonnak, vagyis közömbösnek tartotta a képek liturgiában betöltött szerepét, így a reformáció nevével fémjelzett ágában az máig helyet kap az oltár mögött. A XVI. század embere azonban a kiábrázolt személyek valóságos jelenlétét feltételezve letérdelt a szakrálisnak vélt képek és szobrok előtt. Éppen ezért történeti szempontból érthető a svájci reformáció azon igyekezete is, hogy Isten házát megtisztítsa ezektől az alkotásoktól. Azt akarták, hogy a nép ehelyett az elhangzó Igében – a szívben és az értelemben – megjelenő Krisztushoz imádkozzon.

A képimádat felszámolásának módját mégis rettenetesnek tartom: az 1560-as évek képrombolásai során szekercével, baltával vagy karddal vágtak és vertek szét felbecsülhetetlen értékű oltárképeket és szobrokat – nemegyszer gyermekek kezébe adva ilyen eszközöket.

A képeknek el kellett tűnniük a templomokból – ezzel együtt az életünkből is?

A képzőművészet deszakralizálódását nemcsak teológiailag megalapozottnak, hanem hitünk szempontjából is nyereségesnek tartom. Noha számunkra nincs szakrális jelentőségük, a különféle alkotások ihletett értelmezésére továbbra is lehetőségünk van. A hagyományos felosztás szerint a szakrális mellett spirituális és profán művészeti formák is léteznek. A reformáció hatására a mindennapok részévé váló – és ezáltal felvirágzó – festészet bibliai motívumokban gazdag csendéletekkel ajándékozta meg a művészetpártoló németalföldi polgárokat. A szimbólumrendszerük a hétköznapokban is a hit jelentőségére emlékeztette a családokat. A nyílt Krisztus-ábrázolások helyett finoman a kenyér, a kehely és a bor, valamint a kés utalt a passióra.

Mi szükséges ahhoz, hogy egy műalkotás lelki értelemben is megszólítson bennünket?

Egy képpel való találkozás kijelentésszerű élmény lehet, amennyiben abból Isten szépsége szól hozzánk. Hiszem, hogy a Szentlélek nem csupán igeolvasás vagy prédikációhallgatás közben munkálkodik bennünk, hanem a látható világ szemlélésekor is. Amikor egy spirituális igényű alkotásra tekintünk, nemcsak mi értelmezzük a képet, hanem az is minket: tükröt tart, feltár és megszólít.