... szinten sok mindent tudunk. Például bibliai verseket idézni, megtanultunk hitigazságokat is a bűnről, törvényről, megváltásról, szabadulásról. Többnyire szomorúan, néha sóhajok között idézzük, és talán hisszük is, még inkább reméljük Pál apostollal együtt, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28). De lehet ezt tudni? Tapasztaljuk néha utólag. És tényleg minden a javukra szolgál?

Sokszor le kellene írni magunknak ezt az aranymondást, mint egykor az iskolában a büntetést, miután elkaptak: „A korláton lecsúszni tilos és életveszélyes! Nem tudtuk.” Kipróbáltuk, száguldás közben ugyan már sejtettük, élveztük a gyorsulást, a veszélyt, aztán lebuktunk. Százszor le kellett írni, egy füzet betelt vele. Ellenőrizték is. Okos pedagógia volt, mert egy életre megjegyeztük. A vétek, a lebukás, a kudarc is a javunkat szolgálhatja. Mindenkinek?

Annak, aki nemcsak hiszi Isten létét, aki nemcsak tudja és ismeri a törvényeit, aki nemcsak féli őt, hanem szereti, aki mindent elébe tesz, neki mond el mindent, és az ő erőterében gondolkodik. Kezébe teszi a diadalát és a vereségét, az örömét és a bánatát. Aki nem csak magát siratja, nem csak dühöng tehetetlenségében, vagy viszontgyűlöli azt, aki gúnyolódik rajta és a nyomorúságán. A zsoltárokban olvasunk ilyen kesergést: „Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,11) Istennek mondja el ezt is.

Aki nem bűnbakot keres a vétkeire, Istent nem számonkéri, hanem lecsöndesedve kérdezi, hol hibázott, mit kellett volna tennie. Aki továbbra is szereti Istent, akkor is, amikor éppen nincs ajándék, sőt elvesz vagy visszavesz valami kedveset tőle. Amikor nincs jutalom és dicséret, csak gyötrő, mély kérdések. Jób ostromló szeretetével kitartóan keresi Isten akaratát. Aki hiszi, hogy nem büntetés, amit átél, hanem próbatétel, amelyet a teremtő és világot uraló Szeretet megenged vagy kimér rá, mert célja van vele, hogy kipróbált legyen. Tesztvizsga: mit hisz, mit tud róla igazán, az életről és a halálról. Ahogyan a zsoltáros is folytatja önmaga biztatását: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (12) Nem önszuggesztióval, hanem önátadással a Szabadítónak. Az ilyen szereti Istent. Tudatosan.

És én? És mi? Tudni és tudatában lenni valaminek azt jelenti: észben tartjuk, a bizonytalan sejtésből a tudatunkba emeljük ezt az igazságot. Ha nem tudtuk eddig, most már tudjuk meg: Isten szeretetében élünk