Gyermekkorának emlékei, a hagyományok miképp formálták hitét és zenei szolgálatát?

Meghatározó volt, hogy szüleim vasárnaponként elvittek istentiszteletre a kolozsvári írisztelepi templomba, ahol közelebb kerülhettem Istenhez. Követtem az istentiszteleti rendet – figyelve és tanulgatva a sok szép régi éneket, amelyet a gyülekezet vontatottan, tele torokból énekelt. Otthon volt egy Bibliai történetek gyermekeknek című könyvem, ezt mindig kíváncsian olvastam, teljesen beleélve magam egy-egy történetbe. A szüleimtől tanult rövid imádságok, amelyeket esténként, villanyoltás után mondtunk el, a karácsony közeledtével az elalvás előtt énekelt kánták gyakorlása, amelyekbe néha beleszerettünk, szép emlékek maradtak.

Kántorként és karnagyként is annak fontosságát hangsúlyozza, hogy minél több, Istent dicsőítő hang szólaljon meg. Mit jelent önnek az egyházzene mint szolgálat, és miben látja ennek leglényegesebb küldetését ma?

Gazdagodott az énekkészletünk az 1996-ban megjelent református énekeskönyvünk által, megjelenésével a gyülekezeti énekstílus is megváltozott, mert az új énekek más lendületet követeltek. Az egyházi énekek megismertetése és megszerettetése a legfontosabb cél, főként a fiatal generációknak, akik hajlamosabbak inkább az ifjúsági énekeket befogadni. A kórusrepertoár folyamatos frissítése, ugyanakkor a régi dallamok megőrzése és ismétlése egyaránt lényeges. Szakmailag próbálhatunk sok mindent megtenni gyülekezetünk éneklése előmenetelében, de hiszem, hogy a Szentlélek nyitja meg ajkainkat és szíveinket is az éneklésre.

Gondolkodásában egyszerre van jelen a közösségépítés (kórusok, eklézsia) és az egyéni hit megélése. Hogyan tudja a zene révén összekapcsolni e kettőt?

Az egyéni hit megélése alapvető, de úgy érzem, hogy amint a kórusban közösen vesszük a levegőt, és különböző hangszíneinkkel képesek vagyunk egységes, szép harmóniákat megszólaltatni, ugyanúgy szükséges, hogy a közösségben egymás hite által is épüljünk.

Ha az ember egyedül énekel, csak magára összpontosít, a saját érzéseire, ám ha közösségben teszi ezt, az embertársaira is figyel. Ha jól tudja a szólamát, bátrabban ereszti ki a hangját, segítve a mellette levő társát, akinek talán még nem olyan biztos a szólamvezetése. Így van ez a hit megélésével is.

Zenészként azt is célul tűzi ki, hogy örömet szerezzen másoknak. Hogyan látja a zene hivatását ma?

A muzsika szerepe napjainkban még fontosabb, mert egyre kevesebb idejük jut a feltöltődésre. Ahol viszont zene szól, ott a lélek elérzékenyül, baráti viszonyok, kapcsolatok születnek. A szavakkal dicsérhetünk, de sérthetünk és bánthatunk is, viszont a dallamokkal kedvezően hathatunk embertársainkra. Amint az ember megnyitja szívét Isten előtt, és lelki békességet nyer, úgy a zene csak akkor képes közvetíteni belső világosságot, ha a hangok előtt is megnyitjuk szívünket.

A reformátusság szempontjából a Kárpát-medence egyik legnagyobb történelmi hagyományú közösségében, a kolozsvári Farkas utcai gyülekezetben kántor-karnagy. Miben látja e megbízatás jelentőségét?

A kántori szolgálat számomra nemcsak munka, hanem egyben folytonos hitbeli vallástétel is Isten előtt, amelyet a gyülekezettel együtt teszek. A száztizenhárom éves Angster-orgona megszólaltatása, egyházközségünk Kálvin kórusának vezetése mindig örömmel tölt el. E gyülekezetben szolgálni egyszerre művészi feladat, a nemzeti és egyházi önazonosság őrzése, valamint a nemzedékeken átívelő folytonosság képviselete. Megtisztelő, hogy éppen itt végezhetem a szolgálatot. Egyúttal felelősség is ez embertársaim, és főleg Isten előtt. Hiszem, hogy ő akarta e helyet szolgálatomul, és ő határozza meg szolgálatom idejének hosszát is.