Magyar szülők gyermekeként született Amerikában. Gyakran beszéltek odahaza Magyarországról?

Édesapám menedékjoggal került Amerikába, már a Semmelweis Egyetem elvégzése után. Kezdő orvosként nagy szerepet vállalt abban, hogy a Péterfy Sándor utcai kórházban ellássák az ’56-os forradalom sebesültjeit, emiatt kellett elhagynia az országot. A Harvard Egyetemen fejezte be a szakképesítését fül-orr-gégészként, később ott praktizált és tanított is, illetve több amerikai elnök mellett dolgozott egészségpolitikai tanácsadóként. Édesanyám élete is izgalmas: ő Magyarországon manöken volt, Rotschild Klárával dolgozott, majd légiutas-kísérő lett.

Még apám menekülése előtt egymásba szerettek, de anyám csak a hatvanas évek elején tudott utánamenni Amerikába. Két testvéremmel már kint születtünk. Ennek ellenére sokat hallottunk Magyarországról. Édesanyám szinte csak magyarul beszélt velünk, és a szünidők alkalmával, amikor már lehetett, rendszeresen utaztunk haza, sok időt töltöttem a nagyszülőknél, rokonoknál. Emellett évközben folyamatosan látogattak bennünket Bostonban kint élő magyarok. Apám szoros barátságot ápolt más kivándorolt orvosokkal, tudósokkal, például Teller Edével. Hatalmas házunkban annyi vendéget fogadtunk, hogy anyám azzal viccelődött, elnevezi az otthonunkat Hotel Hungáriának.

Ön is emlékszik Teller Edére?

Persze, sokszor járt nálunk. Amikor az öcsém jelentkezett az Egyesült Államok egyik leghíresebb műszaki egyetemére, kérdezte Ede bácsi, írjon-e neki ajánlást. Mondta a testvérem, hogy már felesleges – addigra felvették. Később nukleáris orvostechnikai mérnök lett.

Milyen volt ilyen közegben felnőni?

A legerősebben arra emlékszem, mennyi szeretet vett körül. Az első emlék, amely most beugrik a gyerekkoromból, az, hogy hétvégente együtt reggelizik a család. Ha jó idő volt, kirándulni mentünk utána, ez volt a közös program. A következő kép már a kórházhoz kapcsolódik:

amikor csak lehetett, mentem apámmal a munkahelyére, ahol megengedte, hogy a liftben én nyomjam a gombokat – ahogy teltek az évek, egyre „magasabbra jutottam”. Számtalan vizitet hallgattam végig a betegágyak széléről, otthon éreztem magamat ebben a közegben. Később, tizenéves koromban, amikor édesapám az első általa készített mobil CT-gépen kísérletezett a pincénkben, már segíthettem neki. Olyan eszközöket fejlesztett elsőként a világon, amelyeket mára széleskörűen használ az orvostudomány. Ezekkel játszottam gyerekkoromban.