Kamaszként még nem gondolta volna, hogy lelkipásztor lesz…

A szüleim hitben neveltek, még azokban az években is jártunk templomba, amikor tilos volt. Hetedikes-nyolcadikos koromban lázadni kezdtem, és csak édesapám fenyítésének hatására konfirmáltam Budapesten, a pasaréti gyülekezetben. A csoportunkat Joó Sándor lelkipásztor vezette, végtelen türelemmel fordult hozzánk, a több mint harminc fegyelmezetlen kamaszhoz. Előtte mindenkivel elbeszélgetett, én pedig megkérdeztem, hogyan tud ilyen szeretettel hordozni minket. Azt felelte: „Kislányom, én Krisztustól tanultam szeretni.” Ez a mondat fordította meg a gondolkodásomat és tett kíváncsivá: ki ez a Krisztus? Attól kezdve rendszeresen olvastam a Bibliát, és jártam a templomba. A gyülekezet ificsoportjában nőttem fel, ahol életre szóló barátságokat kötöttem.

Eleinte pszichológusi pályára készültem, aztán tizenhat évesen megszólított Ézsaiás könyvének 35. része: „Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket!” Úgy éreztem, arra hív a Teremtő, hogy inkább lelkészként segítsek másoknak. Egyre jobban kezdett érdekelni, kicsoda az Úr, és hogy ki az az ember, aki éppen velem szemben ül, milyen összefüggések állnak az élete mögött. Nekem máig ez a két legérdekesebb kérdés a világon.

Amikor a Budapesti Református Teológiai Akadémiát végezte, még nem szentelték fel lelkésznek a lányokat. Milyen feladatokkal indult így a pályája?

Akkoriban a lelkészhiány miatt negyed-ötödéves hallgatóként többünket kihelyeztek egy-egy gyülekezetbe, hogy exmisszusként segítsünk a helyieknek. Negyedévesen Zuglóba kerültem, majd Cecére, később vissza Budapestre, utána Érd-Központba helyeztek. A végzős lányok előtt két lehetőség állt: diakóniai, azaz gondozói szolgálat egy intézményben, vagy adminisztrátori feladatok a Zsinaton. Én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy engem az Úr lelkipásztornak hívott el. A teológia elvégzése után aztán egyszerre voltam Budapesten „a hitoktató” (1974-ben mindössze egy gyermek járt hittanra!) és a nyugdíjas lelkészek és diakonisszák lelkigondozója, később Budakeszin beosztott segédlelkész, ezzel párhuzamosan pedig a teológiai akadémián működő Felekezettudományi Intézet szemináriumi könyvtárának munkatársa. A könyvtárba betérő diákokkal jó kapcsolatom alakult ki. Amikor Szűcs Ferenc pomázi lelkészt kinevezték spirituálisnak, a lányok azt kérték, hogy az ő lelkigondozójuk én legyek – ez nyolc évig tartott.

Fontos feladatomnak éreztem, hogy a női lelkészek megtalálják a helyüket, ami abban az időben nem volt egyszerű. Ahogyan az sem, hogy egyensúlyt találjanak a szolgálat és a családi élet között. Én mindig arra biztattam őket, hogy a családot helyezzék az első helyre, hiszen mindenhol pótolhatók vagyunk, kivéve a gyerekeink és a férjünk mellett. Gyakorlati dolgokat is tanítottam nekik, például olyan háztartási technikákat, amelyekkel szerény anyagi körülmények között is boldogulhattak.

1981-ben Érd-Parkvárosba hívták szolgálni, ahol mindössze tizenkét fős gyülekezet fogadta. Hogyan sikerült megnövelnie ezt a számot?

Nem én növeltem, hanem az Úr munkálkodott közöttünk, bennünk. Érd-Parkváros akkor még az Érdligeti Református Egyházközség prédikálóállomásaként működött, templom nélkül: kétszobás, kis épületben tartották az alkalmakat. Sokat segített nekem ebben az időben egy nyugdíjas cigány asszony, aki jól ismerte a város lakóit, vele együtt kezdtem látogatni őket. Három évig nem változott semmi, aztán hirtelen megmozdult valami. Először az asszony négy unokája kezdett hozzánk járni – eleinte csak beszélgetni, játszani és enni, ugyanis meglehetősen zűrös család volt az övék, majdhogynem utcagyerekekként éltek. Megrendített, mit érzékelnek a világból és belőlünk, tőlem például azt kérdezték: „Hogyhogy Ili nénit nem veri a férje, és nem iszik?” A gyülekezetben otthonra leltek, és kitárták előttünk a szívüket. Idővel egyre többen csatlakoztak, először gyerekek, akik aztán hozták a nagyszüleiket is. Kezdtük kinőni a kis épületet. Több évi várakozás után kaptunk templomépítésre lehetőséget, azonban csak a ház mögé engedték elhelyezi, hogy ne lehessen könnyen észrevenni az utcáról. Számomra az Úristen csodája, ahogyan fölépült a templom. 1986. május elsején kezdtük, és 1987. május elsején fejeztük be. Azonban az első év szilveszterére elfogyott a pénzünk, és nem tudtuk, hogyan tovább, csak Istenben bíztunk. Az újévi istentiszteleten aztán megjelent Vályi Nagy Ervin professzor Svájcban élő, lelkész lánya, Ági, akivel a pasaréti ifiből ismertük egymást. Hallott az építkezésről, és támogatni akarta. Az is megesett, hogy épp nem tudtunk fizetni, de az építési vállalkozó folytatta a munkát, mert, ahogy mondta, „templomot építeni dicsőség”. Néhány év múlva aztán önállósodtunk, anyaegyházközséggé váltunk, sőt, később a tárnoki gyülekezetet is hozzánk csatolták – ők hasonló utat járnak be, mint egykor mi.

Még milyen módon próbálta akadályozni munkájukat az akkori rendszer?

Tilos volt minden templomon kívüli szolgálat, például táboroztatni és ifjúsági munkát végezni. Később, Komjáthy Aladár esperes alatt, aki az Állami Egyházügyi Hivatal embere volt, már szervezhettünk ifjúsági hetet, de figyelmeztetett, ellenőrizni fognak minket, ezért csakis a Bibliáról és az Igéről beszéljünk. Egyébként a közvetlen környezetemből engem is lehallgattak. Az építkezés idején megtörtént, hogy egész nap egy Zsiguli állt a házunk előtt, figyelték, ki jön hozzánk. A templomunkat egy katolikus közösség tagjai burkolták. Egyikük, egy fiatal lány kertészmérnökképzésre felvételizett, de nem vették fel a kötődése miatt, és valószínűleg megzsarolták. Ekkor még nem gyanakodtam rá, csak miután valakivel személyes beszélgetést folytattam úgy, hogy ő is ott volt, majd hívatott az esperes, és visszaidézte az akkor elhangzottakat. Később, amikor a lány súlyos beteg lett, a halálos ágyán elárulta, mit tett, és bocsánatot kért.

Ugyanebben az időben jött létre a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió ráckeresztúri otthona, amelynek munkájába szintén bekapcsolódott. Mennyire voltak nyitottak Isten Igéjére az itt kezelt, drogfüggő fiatalok?

A feladattal az ott szolgáló korábbi ifitársam, Bereczky Zoltán lelkész keresett meg. A templomépítés idején rengeteg segítséget kaptunk, így mi is fölkaroltuk a kallódókat: ennivalót, ruhát, takarókat, konyhai berendezést vittünk az otthonba, a fiatalok pedig elkezdtek hozzánk járni. Hiszen „mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk” (Róm 15,1). Döbbenetes volt, amikor az első narkós csapat megjelent a gyülekezetünkben.