Hogyan léptek testvérgyülekezeti kapcsolatba a técsői reformátusokkal?

A 2010-es évek második felében kezdődött. Hollandiából, Delftből ruhaadományok érkeztek hozzánk – mert ők nem tudták elszállítani Kárpátaljára. Mi pedig jótékonysági ruhaosztást szerveztünk: jelképes összegekért lehetett ruhákat elvinni, az így összegyűlt pénzt vittük el Técsőre. Ekkor kezdett formálódni a kapcsolat a két egyházközség között. Később a járvány, majd a háborús helyzet megnehezítette az eljutást, ennek ellenére 2022 márciusában egy kisbusszal nekiindultunk. Körülbelül két és fél tonnányi összegyűjtött segélyt, készpénzadományt és két láda frissen sütött kenyeret vittünk magunkkal, mert akkoriban még ehhez is nehezen jutottak hozzá. Azóta három-négy havonta visszajárunk, bár a háború megnehezíti az utazást, a határátlépés sem egyszerű. A másik ok az, hogy a kárpátaljai kapcsolat családi örökség is. Édesapámmal, néhai Harkai Ferenc érdligeti lelkipásztorral már a kilencvenes évek óta átjártunk. Természetesnek tartom, hogy továbbviszem ezt a szolgálatot.

Csak kárpátaljai egyházközségekkel tartják a kapcsolatot?

Tavasszal tettünk egy emlékezetes utat: március 13-án az erdélyi Kalotaszentkirályon jártunk. Ugyanis ott működik egy Ady Endre nevét viselő iskola, és történetesen a mi intézményünket is róla nevezték el.

Velük most kezdtük el szorosabbra fűzni a viszonyt. Horvátországban is vannak régi ismerőseim, például Szenn Péter püspök, ezért időről időre az ő egyházközségében, Harasztiban is megjelenünk. Tavalyelőtt Szlovéniába látogattunk el, lassan ott is formálódik a kapcsolatfelvétel.

Mit tanulhatnak egymástól a határainkon túli és az anyaországi közösségek?

Mi, reformátusok Magyarországon kisebbségben vagyunk a nagy római katolikus közegben, míg a határon túli magyar közösségek nemzeti kisebbségként élnek egy másik országban. Ilyen módon át tudom érezni, amivel ők magyarként nap mint nap szembesülnek. A hitbeli egység azonban mindig megrendítő tapasztalatunk, így Kalotaszentkirályon is. Ott különösen erősen érződik, hogy a reformátusság nemcsak hitbeli, hanem nemzeti megtartóerő is. Ugyanezt tapasztaljuk Técsőn: a gyülekezet a magyarság megőrzésének egyik fontos támasza. Azt is látom, hogy a befogadást másként élik meg. Erősen ragaszkodnak a saját identitásukhoz, mégis nyitottak. Ebből sokat tanulhatunk.

A hétköznapokban hogyan valósul meg a nemzeti összetartozás?

Amikor az ember sok száz kilométert autózik egy másik országban, majd kiszáll a járműből, és az anyanyelvét hallja maga körül, az különleges élmény. Értjük egymás vicceit, az istentiszteleteken ugyanazokat énekeljük – ez mély összetartozás-élmény. Emlékszem ehhez kapcsolódóan egy személyes történetre: amikor Budapestre kerültem lelkésznek, Erdélybe mentünk palástot készíttetni.

A gyermekeim akkor tíz év körül jártak. Közel lévén Kolozsvárhoz elmentünk megnézni Hunyadi Mátyás szülőházát. A főtéren álltunk, amikor megszólalt a kisebbik gyermekem: – Édesapa, itt magyarul beszélnek! – Ott döbbentem rá, hogy számára ez mekkora felismerés. Ő itt értette meg igazán: mi valaha egy országhoz tartoztunk.

Mi marad meg önben a legmélyebben ezekből a találkozásokból?

Minden alkalommal megérint az az élmény, hogy papíron idegen országban járok, mégis otthon érzem magam. Kivétel nélkül azt tapasztalom, hogy befogadnak, saját közösségükként tekintenek ránk. Bámulatos ez a szeretet!