Református családban nőtt fel. Milyen gyerekkori emlékek jutnak eszébe a vallásgyakorlással kapcsolatban?

Nagymamám rengeteg emberrel állt kapcsolatban, szinte az összes nagy budapesti gyülekezetet ismerte. Világosan emlékszem, hogy három-négy éves vagyok, és a nagymamámmal, édesanyámmal megyek istentiszteletre. Egy gyereknek végeláthatatlanul sokáig tartottak az alkalmak, többnyire rajzolgattam egy sámlin vagy kisszéken, hogy jobban teljen az idő. De azon túl, hogy hosszúnak találtam a szertartást, az is megmaradt, mennyi kedves felnőtt gyűlt ott össze hétről hétre. Később, amikor édesanyámmal Szombathelyre költöztünk, és volt rá lehetőség, ott is mentünk templomba, de abból az időszakból már nincsenek ennyire erős emlékeim.

A hétköznapjaikban is jelen volt a hit?

Igen, evés előtt-után asztali imádságot mondtunk, és nagymamám olyan nagyszerű esti dalokat énekelt, amelyeket sok-sok évvel később én is énekelhettem a kisfiamnak. Amit kaptam, azt adom tovább, máig kísérnek ezek a régi emlékek. Azt hiszem, az is fontos, hogy sohasem erőltették rám a hitet, viszont hiteles mintával szolgált az, ahogyan éltek. Így konfirmáltam tizenhárom évesen Szabó Lajosnál, Balatonlellén.

A múlt század második felében nem nézték jó szemmel, ha valaki megélte a keresztyénségét. Az édesanyja ráadásul egyedül nevelte pedagógusként, nem lehetett könnyű helyzetben. Nem okozott problémákat a meggyőződésük vállalása?

Anyám nem tett olyasmit, amivel különösebben felhívta volna magára a rendszer figyelmét, így nem vegzálták a vallásgyakorlása miatt. Ettől függetlenül mindig utolsó utániként kapott fizetésemelést, mert nem lépett be a pártba.