Ifjabb Kiss Bálint szentesi református lelkészcsaládban született 1802-ben. Édesapja ismert tudós lelkipásztor, egyházi író volt, akinek nevét ma is őrzi a város református általános iskolája. Az ifjú Bálint bár nekirugaszkodott a teológiai tanulmányoknak, a képzőművészet iránti vonzódása erősebbnek bizonyult: hamarosan beiratkozott a bécsi művészeti akadémiára.

Az útját kereső művész először arcképeket festett, majd a történelmi témájú művek felé kezdett húzni a szíve. 1838-ban elkészítette a Hunyadi a rigómezei csata után című alkotását, és talán ennek sikere is közrejátszott abban, hogy az 1843-ban létrejött Magyar Képtár felügyelőjének és rendezőjének kérték fel.

A munkában és az ifjabb festőnemzedék tanításában csak a szabadságharc kitörése állította meg. Beállt nemzetőrnek, de ez az állásába került, 1850-ben még pesti lakásából is kitették. Később visszakapta a múzeumi munkáját és az otthonát egyaránt, a kiegyezéskor számára megítélt tiszteletdíjnak azonban már nem sokáig örülhetett, mert 1868 januárjában meghalt.

Talán legismertebb festményét, a Jablonczai Pethes János búcsúja leányától a leopoldvári börtönben 1674-ben (a festmény címében így szerepel a név) című alkotásának két érdekes református vonatkozásáról is tudunk. Az egyikről egyebek mellett a festőnek a Magyar Nemzeti Galéria adattárában fellelhető levele tanúskodik:

„Tisztelt Barátom!

Jablonczai Petes János I. Leopold király alatt élt. Az időben […] 50 protestáns pap összefogattatott; és a Nápolyi gályákra mint rabszolgák gyalog elkísértettek, és eladattattak. Nyomorgatásaikról irtózat nélkül írni nem lehet. […] E szegény papok kihurcoltatások előtt néhány nappal a Leopoldvári börtönbe zárattak: ott találhatta fel Jablonczait miatta siránkozó leánya, mint azon eredeti kép mutatja, amelyet

K. B. lefestett, és jelenleg a M. N. Muzi Képtár tulajdona. A borzasztó bánás miatt többen az út közben elhaltak, so

kan a gályákon vesztek el. E kínos sors érte volna mindeniket, ha történetesen Ruiter admiral hajóseregével Nápoly alatt horgonyt nem vet. […] Feltűnt előtte néhány ott dolgozó rabnak megrongyollott ruháiból is kitűnő jámbor és becsületes, de szenvedő arczképe; […] Ruitert mély fájdalom lepte meg: és megígérte nekik ki szabadításukat. […] Saját költségén kiváltotta, s hajójára őket felvette – és Hollandiába elszállította.

Így kerültek ezek ismét hazájokba, Jablonczai is még életben levén azon emlékpénzt mint Sz. ereklyét hozván haza magokkal, melyet a Hollandiai kormány e czélra veretett. […] Ez emlékpénzt magam láttam, de semmi áron meg nem kapható.

Közli Önnek tisztelő barátja, Kiss Bálint”

Az ismerősen csengő Jablonczay név egy másik művészeti ághoz is kapcsolódik, ugyanis a gályarabként elhurcolt lelkész anyai ági leszármazottjának vallotta magát híres református írónk, Szabó Magda. Ókút című könyvében meg is emlékezik róla: „Álltam az ajtóban, szemben a festménnyel, és telegyűlt a szemem könnyel, mert világos volt, hogy az arc, amely a rácson át kinéz, ősömet ábrázolja, s a lány, aki arcát kendővel fedi, az ő lánya, aki most búcsúzik az apjától…”