Emlékszem, mennyire meghatározó pontot jelentett évtizedekkel ezelőtt mind a tanév elkezdése, mind annak befejezése: e két esemény között haladt hétről hétre az életünk. Élményekkel, reményekkel, vidámsággal, félelmekkel, jóízű beszélgetésekkel – mindazzal, amit a gyermekkorunk és az ifjúságunk tartogatott. Számos ezzel kapcsolatos emlék elkísért minket a felnőttkorba is. Padokról, uzsonnákról, osztálytermekről, társakról, órákról, tanárokról. Egykori önmagunkról. A fekete-fehér fényképek objektíven mutatják, honnan jövünk, milyenek voltunk.

Maradtak ugyan kellemetlen élmények, de sok szép is, amelyeket jólesik felidézni, elmesélni a régi, letűnt világot nem ismerő gyermekeinknek. Hogy együtt, közösen összeszedegessük a fellelhető tanulságokat.

Ahogy teltek a hónapok, már nemcsak a nyár örömei jutottak az eszünkbe egy-egy tanév végén, hanem az is, hogy elmaradoztak a hátunk mögött az önfeledt kisiskolás idők, és egyre nehezebb terhek várnak ránk a tanulásban. A szünidőt mégis valami különleges, gyermeki örömmel fogadtuk. Hosszú időre elfelejtettük a tankönyveket, füzeteket, és kezdetét vette a gondtalan szabadság. Amelyet legfőképpen odakint, a szabadban éltünk meg. Udvaron, kertben, és persze az otthontól távolabb: utcákon, réteken, patakparton.

Mindennap csodák vártak. A teremtett világ gyönyörűségei, ahol jó volt pajkos lovacskákként csatangolni. Ma már azzal a bizonyossággal tekintünk vissza ezekre a napokra, hogy az Úr őrangyalokat is rendelt mellénk. Csakis így élhettük túl a szülőktől távoli, nem mindig veszélyek nélküli vakációzást. Távollétükben a saját felelősségünk is nyiladozott, mind önmagunkért, mind egymásért. Hiszen tudtuk, csak magunkra számíthatunk. Az önfeledt jókedv és játék során figyelnünk kellett a lehetséges fenyegető körülményekre is.

Mai szemmel úgy értékelem, hogy a gyermekkori nyári szünetek áldásként teltek az életünkben, Isten vigyázó szeretete ölelt át minket, bárhová vetődtünk is. Az élmények, a teremtett világ szépsége tették varázslatossá és gazdaggá ezeket az iskolamentes hónapokat. Nem a ház fogságában, nem képernyők rabláncán sorjáztak a napok, hanem folyamatos, naponkénti kalandozásban, felfedezésben, közös játszásban.

Ilyen, de legalább hasonló szünidőt, egész életre kiható, meghatározó élményeket kívánok a mai diákoknak is. Hogy legyen mire emlékezniük sok évtizeddel később. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nekik már jóval nehezebb a dolguk. Hiszen a világ megváltozott, nem csak gyorsabbá, veszélyesebbé is vált. Nyitott – éppen ezért zárt. Sokkal nehezebb megélni e gyönyörű évszak spontaneitását, ösztönösségét. De bárcsak sikerülne a mai vakációzóknak is felismerni Urunk gondoskodó és oltalmazó jelenlétét! Áldásként megélni a nyári szünetet…