A Dunamelléki Református Egyházkerület 1576-ban, a hercegszöllősi zsinat évében nyerte el azt a szervezeti keretet, amely évszázadokra meghatározta életét. A jubileumi év erre az örökségre világít rá. A megemlékezéssorozat egyik kiemelt állomása a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteménye Bibliamúzeumának új időszaki kiállítása, megnyitásakor avatták fel az udvaron elhelyezett emlékjelet.

A program Lovász Irén népdalénekes fellépésével kezdődött. A művész olyan református népénekeket, zsoltárparafrázisokat idézett meg, amelyek a szlavóniai Kórógy és Szentlászló református gyülekezeteiben évszázadokon át fennmaradtak a szájhagyományban.

A XVI–XVII. századi énekek önmagukban is érzékeltették azt a folytonosságot, amelyre a kiállítás és az év alkalmai emlékeztetni kívánnak. A zsoltárok ugyanarról tanúskodtak, amiről a tárgyak: hogy a hit öröksége nem csak dokumentumokban és könyvekben őrződhet meg, az azokat tiszteletben tartó közösségek emlékezetében élő is marad.

A HŰSÉG ÁLLOMÁSAI

A kiállítás megnyitóján Timár Gabriella Ulla lelkipásztor-múzeumvezető arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy az egyházkerület útjának állomásai különböztek bár, egyvalami azonban végig változatlan maradt: Isten hűsége. Mint fogalmazott, a Dunamellék történetében sok olyan időszak akadt, amelyet emberi szemmel nézve szikkadt talajhoz hasonlít, ezért reménytelennek neveznénk, mégsem következett be olyan helyzet, amelyben ne fakadt volna fel újra az élet.

Ezt a gondolatot közvetíti az udvaron felállított emlékjel. A kövek közül kinövő fa nem pusztán díszítőelem, hanem a jubileumi év egyik központi jelképe. Törzsének alapja keresztet formáz, gyökerei a sziklák közül törnek elő, ágai pedig a gyümölcstermő életet idézik. A fa azt üzeni: bármilyen nehéz időszakok sorjáztak is az évszázadok alatt, Isten népének mindig adatott lehetőség a megújulásra.

Beszédében Timár Gabriella Ulla a pusztai vándorlás állomásaihoz hasonlította az egyházkerület történetének korszakait. Ahogyan Izráel népe a legkülönbözőbb helyeken is megtapasztalta Isten vezetését, úgy a Dunamellék története is újrakezdések, megpróbáltatások és megtartatások sorozata. Nem a sikertörténeteket kívánta egymás mellé rendezni, hanem azt mutatta meg, hogy a legnehezebb időkben is megmaradt a hit, amelyből új élet sarjadhatott.

A muzeológus emlékeztetett Mózes negyedik könyvére, amely hosszasan sorolja Izráel népének pusztai állomásait. Ezek mindegyikén megtapasztalt valamit a kiválasztott nép Isten vezetéséből, gondviseléséből vagy éppen feddéséből. Timár Gabriella Ulla rámutatott: a Dunamellék története is hasonló szakaszokból épül fel.

Az évszámok, az egyes korszakok mögötti események olyan tapasztalatokat rejtenek, amelyek formálták az itt élő reformátusok hűségét és önazonosságát. A múzeumvezető felidézett egy dél-baranyai történetet, amely szerint egykor a pécsi katolikus püspök így bocsátotta útjukra a reformátusokat: „Fel is út, le is út, menjenek!” A közösségek azonban nem tűntek el, nemzedékeken át őrizték a hitet, az énekeiket, a hagyományaikat. A kiállítás számos tárgya hasonló történet tanúja.

TÁRGYAK, TÖRTÉNETEK

A tárlat középpontjában a Ráday Könyvtárban őrzött hercegszöllősi kánonok, valamint az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található baranyai kánonok egy-egy példánya áll. A kiállítás azonban nem csupán dokumentumokat mutat be, hanem azt az utat is, amelyet a dunamelléki reformátusság négyszázötven év alatt bejárt.

A vitrinekben egymás mellé kerülnek a református múlt különböző korszakai. Látható Török Pál püspök palástja és imazsámolya, festett templomi berendezések, valamint olyan úrasztali edények, amelyek már napjaink gyülekezeti életéhez kapcsolódnak. A régi és az új tárgyak együtt arról tanúskodnak, hogy erre az örökségre épül és azt viszi tovább a mai magyar kálvinista hitgyakorlás.

A látogatót a kemsei szószékkorona fogadja, amely egykor az utolsó baranyai talpas templom berendezésének részét alkotta. Az épületet 1913-ban bontották le, a festett bútorzat egy részét azonban sikerült megmenteni. Ugyanebben az esztendőben költözött a Ráday Házba a püspöki hivatal és a teológiai oktatás is. A kiállítás több pontján találkozhatunk ehhez hasonló történetekkel: olyan tárgyakkal, amelyek túléltek korszakokat, intézményeket, sőt olykor magukat az épületeket is, amelyek számára készültek.

A kiállítás létrehozói tudatosan törekedtek arra, hogy ne csupán muzeális értékű tárgyakat mutassanak be. A gyülekezetektől kapott emlékekhez ugyanis sok esetben személyes történetek kapcsolódnak. Ezek nem mindig kerülnek be a történelemkönyvekbe, mégis nélkülözhetetlenek, ha meg akarjuk érteni, miként élte túl egy-egy közösség a történelem viharait. – Létezik egyháztörténet, és vannak történeteink – fogalmazott Timár Gabriella Ulla.

A bemutatott emlékek nem csak önmagukban érdekesek. Egy-egy gyülekezet vagy család múltjából is hordoznak valamit, abból, miként élték meg az emberek saját koruk nehézségeit. A nagy történelmi fordulatok mögött mindig megtalálhatók a helyi történetek.

A jubileumi év középpontjában álló hercegszöllősi kánonok is erre emlékeztetnek. Az 1576-ban elfogadott rendelkezések olyan keretet adtak a reformátusság életének, amelynek alapelvei évszázadokon át meghatározók maradtak.

ÁLDÁSGYÖNGYÖK

Timár Gabriella Ulla szerint a kiállítás nem a múlt felidézésével ér véget. A tárlat végén annak a kérdésnek is meg kell születnie a látogatókban: mi közünk van mindehhez, és mi a felelősségünk a továbbadásban?

Ennek a gondolatnak kézzel fogható jelképeként, valamint az ünnepség záró mozzanataként Balog Zoltán püspök arra kérte a résztvevőket, vegyenek a kezükbe egy-egy kerámiából készült áldásgyöngyöt, majd helyezzék el azt a fa ágain. Közben tegyék fel maguknak a kérdést: mi az az áldás az életükben, amely Isten népéhez kapcsolta őket, és amelyért hálát tudnak adni?

ACÉLBA KOVÁCSOLT ÉLET

A Ráday Ház udvarán felállított jubileumi emlékjelet Csik Tamás kovácsmester alkotta meg Horváth Gyula tervei alapján. A kövek közül kinövő, csaknem háromméteres fa nemesacélból formálódott, megmunkálásáról az alkotó így nyilatkozott: a hagyományos kovácsmunkánál nehezebb feladatot jelentett, egyenesen szakmai kihívásként élte meg. A fa tíz hét alatt született meg.

Az elemeket műhelyben, tűzzel, vassal és kalapáccsal alakították ki, ezeket illesztették azután össze. A természetes hatás ellenére a szerkezet gondos statikai tervezést is igényelt.

A mester szerint a nemesacél különleges fényt ad az alkotásnak, amelyet a csiszolt felület hosszú távon megőriz. Az emlékjel központi motívuma az élet: a sziklák közül előtörő gyökerek, a felfelé törő ágak és a kerámiaművész által készített gyümölcsök ugyanazt a gondolatot jelenítik meg.

Mire véget ért a megemlékezés, az ágakon már ott függtek a színes gyümölcsök. A kövek közül kinövő fa így nemcsak négyszázötven év történetét idézi fel, hanem azt is megmutatta, hogy a múlt akkor marad élő, ha minden nemzedék hozzáteszi a maga gyümölcseit.