Római katolikus felekezetű édesapával miként vált mégis a református egyház tagjává?

Édesapám nem tartotta a vallását, édesanyám volt református, így a bátyámmal minket is annak kereszteltek. Zugló legszélén laktunk, a Postatelepen, onnan jártam egész kicsi koromtól a közeli törökőri gyülekezetbe. Itt konfirmáltam, ide jártam ifibe, de aztán hosszabb időre elfordultam ettől a világtól. Bár elvégeztem az ELTE-n a vallástörténetet, és ott részletesebben megismertem a Bibliát, még nem tudtam, hogy ő vezeti az életemet. 1988-ban, egy rokonom temetésén ért engem ütésként az a gondolat, hogy fel kell hagynom az akkori életemmel, vissza kell találnom az Úrhoz. Járni kezdtem a pestszentlőrinci reformátusokhoz, néhány év múlva szolgálatra is jelentkeztem. Tékozló fiúként mentem oda, és ők elfogadtak.

Egy evangelizáció alkalmával tértem meg. Emlékszem, áramszünet lett a templomban, amikor még beszélgettünk a lelkésszel, csupán az utcáról jött be egy kis kósza fény... Megbíztak az imaközösség szervezésével, kilenc évig én is vezettem. Kiemelnék még egy Igét, amely végigkíséri az életem, a konfirmációra kapott Bibliámba bele is írtam: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31) Ez a nem hangzatos, mégis erőteljes vers a Szentírásból több szempontból is fontos nekem.

Miért választotta a tanári hivatást és ezen belül a magyar irodalmat?

Roppant egyszerű: amikor általános iskolába jártam Zuglóban, hetedik-nyolcadikos koromban szóba került, mi szeretnék lenni. Én rávágtam: magyar–történelem szakos tanár. Érettségi után jelentkeztem Egerbe, a tanárképző főiskolára, viszont akkoriban háromszakos képzések voltak, így a történelem és a magyar mellé fel kellett vennem az oroszt is. A három közül azt szerettem a legkevésbé, de igyekeztem úgy tanítani, úgy hozzáállni, hogy azzal is a gyerekeknek segítsek.

Valójában mindegy volt, mit, mert én tényleg nagyon szerettem tanítani, tudást átadni. Egyértelműen az irodalom volt számomra a legkedvesebb, mégis történelemből doktoráltam. De rá kellett jönnöm, nem vagyok vérbeli történész, szeretem a történések mögött az embereket nézni, a lelküket is. 1989-től az ELTE tanárképzőjén már csak irodalmat tanítottam.

Pedagógusként leginkább milyen értékeket szeretett volna átadni a gyerekeknek?

Egy tantárgy csak része az adott tudománynak, nem foglalhat mindent magába az adott tananyag. A magyar- és a történelemóráimat inkább afféle műveltségi csoportként kezeltem. A történelem mindent felölel, nemcsak az emberiség teljes történetét, hanem a technikáét, a kultúráét... Jutalmul kaptam egy hatodikos zenei osztályt, ott mondtam a gyerekeknek év vége felé: egy általuk választott évszázadról megnézünk mindent, nem csak a történelmi eseményeket. Egy hétig gyűjtötték az anyagot a könyvtárban. A diákok ezeken a komplex órákon láthatták, mi mindent foglal magában egy évszázad története. Ők maguk dolgoztak meg ezért a szemléletért, én csak az irányt mutattam. Így foglalhatnám össze: embernevelésre törekedtem tanárként. Szigorral el lehet érni, hogy tételesen tudják az anyagot, viszont nevelődni csak azáltal fognak, ha együtt megkeressük az értéket az adott tudományágban. Szerettem velük lenni olyan pedagógusként, aki nemcsak leadja az anyagot, hanem azt a tudást fel is helyezi egy polcra, ahol mindenki eléri.

Mikor írt először?

Sok könyvön szerepelt a nevem már régebben is: írtam tankönyveket – irodalmat és nyelvtant egyaránt –, módszertant, kommunikációt, újságírást – olykor több témát is érintve egyszerre. A kétezres évek elején kezdtem el szépirodalommal is foglalkozni. Akkor rövid kis írások születtek, majd mesét is vetettem papírra. 2011-ben összeállítottam a pestszentlőrinci gyülekezet százéves történetét. 2014 óta a Fasori Harangszó olvasószerkesztője vagyok, cikkeket is szerzek. 2016 óta a hetedik szépirodalmi könyvem jelenik meg, egy novelláskötet.