Milyen lelki örökséget hozott magával a kárpátaljai közegből?

Elsősorban az imádság erejét. Mindenképpen szükséges – és érdemes – kitartóan imádkozni. Kárpátalján újra és újra megtapasztaltuk, mekkora megtartó és közösségformáló erő! A másik fontos tapasztalatom az ott megélt testvéri szeretet. Úgy érzem, ezt itt, a bodrogközi gyülekezetekben is kötelességünk gyakorolni. A hit nemcsak személyes ügy, hanem közösségben megélt valóság is, amelyben egymást hordozzuk és bátorítjuk.

A határon túli magyar református közösségek sokszor erősebben átélik az összetartozást. Ön hogyan látja ezt?

Erről más lelkészkollégákkal is gyakran beszélgetünk. Kárpátalján azt érzékeltük, hogy a magyarságunk, a nemzettudatunk és a hitünk gyakorlása bizonyos értelemben egyaránt veszélyeztetett. Ez pedig még inkább összekovácsolta az embereket. Amikor Nevetlenfaluba, valamint a környékbeli településekre, Akliba, Aklihegyre és Újakliba kerültünk a feleségemmel, hamar érzékeltük, hogy rendkívül élő hitűek a gyülekezetek. Mély hitvallásosság, erős kegyességi gyakorlat és lelki ragaszkodás jellemezte őket. Különösen az idősebb hívektől kaptunk rengeteg lelki táplálékot és támaszt. Egymás hite által épültünk.

Feleségével együtt most is több kistelepülésen szolgálnak. Hogyan lehet ennyi közösség között megélni a valódi lelkipásztori jelenlétet?

Az anyagyülekezetünkben intenzívebb egyházi élet zajlik: ez a Pácini Református Egyházközség. A többi gyülekezet kisebb, de itt is igyekszünk jelen lenni és szolgálni. Némelyik településen hétköznap és vasárnap is szükség van szolgálatokra.

Más helyeken ritkábban tudunk megjelenni: néhol hétköznap csak alkalmanként, vasárnap pedig kéthetente vagy havonta tartunk istentiszteletet. De mindenkihez szeretettel fordulunk, nekünk ez a szolgálat lényege: jelen lenni, megszólítani, bátorítani, és Isten szeretetét továbbadni.

Hol tapasztalja leginkább Isten munkáját?

Azt gondolom, az egyik legfontosabb terület a betegek látogatása. Gyakran keressük fel az időseket, gyengélkedőket, akár otthonukban, akár a közeli városok kórházaiban. Sokat jelent nekik, amikor Igét viszünk nekik, beszélgetünk velük, és imádkozunk értük. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy nemcsak azok merítenek ebből erőt, akikhez célzottan megyünk, hanem a mellettük fekvők is. Egy-egy imádság, néhány bátorító szó vagy az evangélium üzenete reményt adhat azoknak is, akik talán nem számítottak ilyen találkozásra. Ezekben a helyzetekben kézzelfoghatóan tapasztaljuk Isten munkáját. A másik fontos terület a hittanórák és a gyermekekkel való foglalkozás. A kis falusi iskolákban számos rendkívül hátrányos helyzetű gyermekkel találkozunk. Jónéhányan apa nélkül nőnek fel, mások mélyszegénységben élnek, vagy súlyos családi problémákkal küzdenek. Nekik különösen fontos, hogy szeretetet, figyelmet és elfogadást kapjanak.

Visszatekintve a lelkipásztori szolgálata kezdetére mit lát a legnagyobb nehézségnek?

Segédlelkészként Péterfalvára és Tivadarfalvára helyeztek ki egy esperes mellé. Még éppen csak elkezdtem beletanulni abba, hogyan kell a mindennapokban végezni a lelkipásztori szolgálatot, hogyan működik a gyülekezeti élet, miként lehet felelősen jelen lenni az emberek között. Egyszer azonban váratlanul meghalt a szomszédos településen a nagy tekintélyű lelkipásztor, aki óriási terheket hordozott, több gyülekezetben is szolgált. Ettől kezdve számomra minden megváltozott. Már nem csupán segédlelkész voltam, szinte egyik pillanatról a másikra kerültem bele a szolgálat mély vizébe. Egy idős, tapasztalt lelkipásztor után kellett beállnom, és egyszerre három jelentős közösség ellátása szakadt rám.

Mindeközben még szakdolgozatot írtam, vizsgákra készültem, és a teológiai tanulmányaimat is be kellett fejeznem. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az embert bedobják az óceánba: vagy megtanul úszni, vagy elsüllyed. Én akkor mindent megtettem azért, hogy készüljek, helytálljak. Tanácsot kértem az esperestől, imádságot a hívektől, és igyekeztem lépésről lépésre belenőni a feladatba. Visszatekintve azt mondhatom, Isten megsegített.