Gyakran hangsúlyozza, hogy az elmúlt két-három évszázad során a Nyugat meghatározó antropológiai fordulatot vett. Mitől lehet hiteles ma a bizonyságtétel abban a kultúrában, amelynek alapfeltevései ennyire eltérnek a történelmi keresztyénségétől?

Úgy gondolom, a keresztyéneknek alternatív közösségként kell élniük. Ezen nem azt értem, hogy ki kellene vonulniuk a világból, és valahová el kellene költözniük, hanem azt, hogy ahogyan élünk – különösen egyházként –, legyen jól láthatóan más. Azonban ha átvesszük a minket körülvevő kultúra értékrendjét, elveszítjük ezt a megkülönböztető erőnket. Jó példa erre, hogy az amerikai egyházak milyen simán elfogadták a könnyen hozzáférhető válás lehetőségét (no-fault divorce). Azaz nem szükséges bizonyítani a másik fél vétkességét – például hogy házasságtörést követett el, vagy bántalmazó, netán elhagyta a párját. Elegendő arra hivatkozni, hogy a házasság helyrehozhatatlanul megromlott, vagy kibékíthetetlen ellentétek állnak fenn. Így bármelyik házastárs kérheti a válást a másik fél hibájának bizonyítása nélkül. Ez nem csupán jogi különbség, hanem annak a jele, hogy a társadalom megváltoztatta a házasságról alkotott felfogását. Több egyház pedig kritikátlanul átvette ezt a szemléletet ahelyett, hogy ragaszkodott volna a bibliai értelmezéshez. Ez szerintem súlyos hiba. Ha meg akarjuk mutatni a férfi és nő szövetségéről szóló bibliai tanítás igazságát és időszerűségét, nekünk magunknak is komolyan kell vennünk – a tanításunkban, a gyakorlatunkban és a saját életünkben egyaránt. Így válhat ez bizonyságtétellé a körülöttünk élőknek.

Munkásságának jelentős része azt mutatja be, milyen szellemi és kulturális folyamatok vezettek a modern én kialakulásához. Mit lát ma az egyház legfontosabb feladatának?

Azt, hogy megmutassa mindennapi gyakorlatával, mit jelent valóban embernek lenni. Ez a legalapvetőbb szinten azt jelenti, hogy Isten jelenlétének tudatában élünk, és társként bánunk a másikkal, nem tárgyként. A modern világ egyik legnagyobb tragédiája ugyanis az emberek tárgyiasítása. Eszközként használunk másokat a saját örömünk vagy céljaink elérése érdekében. Nekünk viszont – akár az egyházon belül, akár azon kívül – az életünkkel kell példát mutatnunk az ellenkezőjére.

Legújabb könyvében amellett érvel, hogy korunk legmélyebb válsága valójában nem politikai vagy gazdasági természetű, hanem az emberről alkotott képünket érinti. Mit ért azon, hogy a modern kultúra deszakralizálta az embert?

Kultúránk elutasítja azt a keresztyén meggyőződést, hogy az ember teremtmény, testben élő személy, kötelességekkel, korlátokkal, rendeltetéssel, azaz jelentőségének témaköre elválaszthatatlan Isten kérdésétől. Ha azonban az Alkotót kivonjuk a képből, az embernek önmaga teremtőjévé kell válnia. Ez pedig végső soron nem felemeli, hanem megszentségteleníti és lerombolja. Az istentagadó kultúra már nem különleges lénynek tekinti, hanem csupán újabb állatfajnak – vagy akár eszköznek.

Kötetében azt is bemutatja, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra következett be, hanem hosszú kulturális folyamat során. Mi vezetett idáig?

A hagyományos erkölcsöt, amely az Istenről és az emberről szóló keresztyén tanításra épült, mára félresöpörték. Olyan technológiákat alkottunk, amelyek segítenek leküzdeni biológiai korlátainkat, az expresszív individualizmus pedig arra tanított bennünket, hogy valódi önmagunkat a saját érzéseinkben keressük.

Mindez gyökeresen új erkölcsi környezetet hozott létre. A mai kultúrában az egyén célja egyre inkább a határok átlépése: a korábbi morális korlátok lebontása, az ezeket őrző intézmények felszámolása – mindenekelőtt az egyházé és a családé.