Pál harcostársaként szólítja meg a fiatal Timóteust. Harcban állnak, de nem emberekkel, nem a társaikkal, nem test és vér ellen hadakoznak. Ez figyelmeztessen minket is, ha egyházon belül csatározunk emberi érdekek mentén – Pál nem erről beszél. Krisztus jó katonája a hitvallástételével, a szabad igehirdetésével, a tanúságával küzd az igazságért és az evangéliumért. És közben sebeket kap, szenved is. Vagy börtönbe kerül, mint Pál. Ő ugyan be van zárva, de az Ige nincs, a szolgálat, a harc folytatódik, a leírt és kimondott szavak, a korábbi szolgálat gyümölcsei továbbra is viszik előre a szent ügyet. Pál szabad, rabként is az. Legyen ez nekünk, mai tanítványoknak bátorítás és megerősítés, amikor beszorítva, fenyegetve, ellenszélben kell bizonyságot tenni. Ha pedig épp nincs akadály, ne feledkezzünk meg a szorongattatásban lévő, üldözött vagy bebörtönzött testvérekről, imádkozzunk értük, vagy ha lehet, tegyünk is valamit!

Zsolt 142

RÉ 142

Az apostol visszakanyarodik korábban leírt tanácsokhoz, újra a meddő szóharc ellen érvel, a tévtanítók izgalmas, de üres beszédáradata helyett máshová teszi a hangsúlyokat az Isten által küldött ember életében és szolgálatában. Timóteusnak nem az ő terepükön kell felvennie a harcot a szószaporító bomlasztókkal. Az ő pályája más. Fontos figyelmeztetés ez nekünk is, élőben és online is egyre több csatatér nyílik, amelyeket jobb elkerülni, bármit mondanak az ellenfelek vagy diktál a tettvágy (vagy lehet, hogy a büszkeségünk). Az Isten emberének nem az ellenfeleknek kell megfelelnie, nem a hallgatóságnak, a kor igényének, hanem egyedül az Úrnak. A normát ő adja, a szolgálat területét és módját is ő határozza meg. A feladat: az életünket, a tetteinket igyekezni Istenhez igazítani, az életmódnak a szavak előtt és mellett prédikálni. Ezenkívül ki kell kerülni a csapdákat, el kell kerülni a bomlasztó, üres fecsegést, a sehova sem vezető vitákat. A többit a Szentlélek segíti majd: a hűséges és hiteles szolgáló szavai elérnek oda, ahova kell, és elvégzik, amit szükséges.

Zsolt 143

RÉ 143

Aki kimarad a mások által generált viszályokból, nem gyáva, és nem marad le semmiről. Aki mindenkihez barátságos a rábízottak között, az nem gyenge, és nem manipulál. Aki a saját alkalmasságára ügyel, legfőképpen a tanításban, az nem maradi, és aki türelmes, az nem toporog egy helyben. A viszályokat el kell kerülni, de vitázni lehet, csak nem a másik ellen, hanem a másikért. Pál szelídséget ír a konfliktussal kapcsolatban, és ez nem paradoxon. A szelídség az Istenben bízó ember biztonsága és stabilitása, azé a szolgálóé, aki tudja, ki az, aki elhívta és megtartja a szolgálatban. Krisztussal együtt lehetünk barátságosak, más lélekkel jelen agresszív közegben is. Ő az, akivel folyamatos közösségben élve, neki teret engedve maradunk alkalmasak a szolgálatra, kerüljünk bármilyen helyzetbe is. És tőle kapjuk azt a türelmet Szentlelke által, amelyet olyan sokszor látunk az evangéliumokban.

Zsolt 144

RÉ 144

Pál a valóságot tárja Timóteus elé, nem finomít. Az utolsó napok itt nem saját életének vagy Timóteusénak az utolsó idejét jelenti, nem is jövőbeni világkorszakot. A jelenről van szó, a velük közös jelenünkről. Az egyház korszaka ez, amikor a megváltás már a miénk Krisztus által, de még nem történt meg a mindenség megújítása. Már él Isten népe, a szívekben és életekben hordoz valami újat, tőle kapottat, de még küzdelmek között, a bűn és lázadás része a valóságnak, akkor is, ha a győzelem megtörtént. A megváltott és élni tanuló nép, az egyház az istentelen világban létezik és működik, küldetéssel és feladattal: ez nehéz. John Stott írja: „Isten az egyház hajóját nem azzal az ígérettel eresztette a vízre, hogy útja derűs és kényelmes lesz; időről időre szélvészek, viharok és hurrikánok szaggatták meg.” Összekapcsol minket évezredeken keresztül is ez a világkorszak, az itt olvasható lista ma is valóságos – ilyen az ember Isten nélkül. De ettől nem megijedni kell, hanem tudomásul venni. És még jobban belekapaszkodni a Mindenhatóba, aki meg tud őrizni minket, és a diadalt adja.

Zsolt 145

RÉ 145

Pál és Timóteus egy lánc két szeme, nem csak egymáshoz kapcsolódnak, hiszen Pál is átvette valakitől azt, amit hisz, amit tanít, és fiatal társától is átveszik majd az evangélium üzenetét és szolgálatát. Persze mindez úgy történik és lesz eleven, hogy közben Pál is, Timóteus is folyamatos kapcsolatban áll az Istennel. Amit itt látunk, az a valódi és egyedül gyümölcsöző hagyomány és az élő Ige közös hatása. Nem kell a hagyomány szótól félni, még akkor sem, ha sokszor félreértelmezte és félreértette az egyház. Előfordult, hogy istenítettük, van, hogy bálvánnyá lesz, vagy tagadjuk, netán takarózunk vele, hogy ne kelljen mozdulni. Mai igénk rámutat a valódi hagyományra, a megelevenítő életpéldákra, az élő hitű generációk összekapcsolódásának erejére. Timóteus beleállt abba a szolgálatba, amelyet Pál végez, hasonló feladatokkal, megél ugyanolyan csodákat, de ugyanúgy része van megpróbáltatásokban is. Közben nemcsak gyorsan kopó tanácsokat kapott, vallásos közhelyeket, hanem fedezetként Pál életét. Átvette az Igét, a tanítást, de mintát is kapott a hiteles életre, amely segíti a lényeg tovább adását. Keretet kapott, amelyet tovább formálhat a Szentlélek, hogy erős és valós segítség maradjon. Baj, ha a hagyomány beszorítja, és nem segíti az Ige hirdetését. Öröm viszont az előző generációk kegyességéből meríteni és tanulni – és közben felelősségünk készülni a továbbadásra, formálni az életünkkel, a példánkkal, a hitelességünkkel, hogy az evangélium minden korban megszólalhasson.

Zsolt 146

RÉ 146

Nem mindig jó a környezet az evangélium hirdetéséhez, nem mindig születik meg könnyen a fogadó készség vagy áll rendelkezésre segítő háttér. A szolgálatot néha közönnyel, gúnnyal vagy ellenségesen fogadják. Pál üzenete egyértelmű: nem szabad abbahagyni. Nem a reakció formálja a szolgálatot, hanem az Isten által adott elhívás. Akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, hirdetni kell az Igét. Ne értsük félre, nem a másoknak alkalmatlan időről van szó. Az igehirdető, a bizonyságtevő felől kell érteni: ha Isten nekem alkalmatlan helyen és időben ad lehetőséget, elő kell lépni, nem szabad válogatni. Minden helyzetben készen kell állni, hogy Krisztus tanúi legyünk. Türelemmel és tanítással – azaz késznek lenni akár hosszan is kísérni azt, aki nehezebb ügy, és nem engedni abból, amire az Ige tanít.

Zsolt 147

RÉ 147

Pál élete végére néz, készül arra, hogy hamarosan lejár a szolgálata, ezzel az egyház terjedése mellett megélt örömök, de a fogság, a szenvedés ideje is. Soraiból mégsem keserűség árad, nem a feladás, a gyász. A Krisztusában biztos ember néz rá saját életútjára, és látja, hogy hamarosan következik – nem a vég, hanem új fejezet, együtt a Feltámadottal. Több tanítás is rejlik ebben a pár sorban. Először is az, mit jelent félelem nélkül készülni a halálra, azzal a bizalommal, hogy Jézus Krisztusban van az életünk és a biztos feltámadásunk. Aztán segíthet teljesebben látni a saját létünket, a mindennapi történéseket az örökkévalósággal együtt vizsgálhatjuk, a szenvedések mellé odatehetjük a jövő valós vigasztalását és helyreállítását, amely reménység „eltétetett” nekünk. Világosan láthatjuk a Timóteusnak és Titusznak írt levelekből, hogy Pál pontosan tudja, át kell engednie a szolgálatot fiatal társainak. Készül erre. Nem féltékeny, nem szomorú, képes átadni a stafétabotot, sőt, kész felkészíteni az utána jövőket. Soraiból reménység árad, és nem a következő generáció ifjai feletti borongás és panasz. Az ugyanis hitetlenség volna – Pál tudja, Istennek minden korban és minden generációban megvannak az elhívottjai. És mi hogy állunk ezzel?

Zsolt 148

RÉ 148