B. S.: Imádság

(Ébredés – A kunhegyesi református gyülekezet egyházi értesítője, 1936. július–augusztus)

Verseny volt a különböző hangszerek között, melyiknek van a legnagyobb hatalma. A zongora eldicsekedett, hogy egész teremben tapsoltak a hangjára. – A hegedű szólt, hogy sírtak a muzsikájára. – A trombita büszkén hivatkozott arra, hogy indulójára egész regiment masírozott. – Végül a harang szólt s mondá: Mutatok nektek valamit. Meg kondult, s íme észak, kelet, dél, nyugat minden népe figyelmes lett. Kicsi és nagy. Szegény és gazdag. Király és szolga. Aki dolgozott, letette szerszámát; aki enni kezdett, kivette a kanalat szájából; a beteg felemelkedett ágyában, az utcán járó felsóhajtott… És mindenki mit csinált? Imádkozott. A versenyben a harang győzött.

Általános a panasz, s mi is érezzük és szenvedjük önmagunkban is, hogy a mai vergődő és azért erőszakos törtetésre kényszerítő élet eldurvítja az embereket. Mind jobban és jobban észrevesszük, hogy hiányzik valami az életünkből, ami széppé tenné azt. […] Hányan törekednek a hírnévre, elismerésre s vágyják a tapsot, gratulációt… Azt képzelik, hogy a tömjénezés átalakít és szebbé tesz! Ennek az illata nem sokáig tart, a bókolók tovatűnnek s olyan sivár lesz az élet… […] Hányan kendőzik hiú álmokkal életüket, szinte csak mesevilágban élnek, álmodoznak, vagy akár büszkélkednek is nem lévő tulajdonságokkal…, nagyon szomorú ez, mert a csalódás, az ébredés még keserűbb, mint az álomvilág… Egy orvosság van... „Végül a harang szólt s mondá: mutatok néktek valamit… Megkondult…”

Igen, a szívnek kell megszólalni, imádkozni, mert az imádság mindennél többet ér! Átalakít, szebbé tesz, gazdagít, új életet ad, s az örökkévalóságra nevel… Mindent megad, ami hiányzik az életből…, megtérést, elhívást, újjászületést, megigazulást, megszentelődést… Érzed, testvér, hogy a szívnek győzni kell?! Ne felejtsd el hát soha ezt az Igét: „Szüntelen imádkozzatok!”