Édesanyám minden héten sütött egy félméteres átmérőjű kenyeret, szakajtóba tette, én meg vittem a pékhez. Az a kenyér egész héten friss maradt, és nagyon finom. Én úgy gondoltam, azért, mert édesanyám nemcsak odaadó szeretettel dagasztotta, hanem mert izzadó homlokáról gyöngyszerű izzadtságcseppek hullottak a kovászba.

Búcsúzóul olyan eseményt idézek fel, amely ma is elmerengésre késztet. 1952-53 lehetett. A búcsú. Volt ott céllövölde, sokféle cukrot, mézeskalácsot áruló sátor. Én a kedvencem, a sokféle méretben kiállított tükrös-szíves előtt ténferegtem. Édesanyámnak szerettem volna ajándékozni egy gyermektenyérnyi szívecskét, de mivel pénzem nem volt, vártam, hátha fölbukkan egy rokon, akitől kölcsönözhetek…

A sátor előtt egy legény a nagyobb szíveket nézegette. Észrevettem, hogy egy szép lány jön sietve – homlokát selyemkendő árnyékolta, virágos selyemblúzt viselt kis, keményített köténnyel –, a sátor előtt pár lépésre lelassított, s kedvesen-kecsesen-szelíden odalépett a legényhez. (Ekkortájt nem volt divat a nyilvánosság előtti csókváltás, ölelkezés.)

A legény kérdésére, választanak-e tükrös szívet maguknak, a szép leány olyan halkan, szemérmesen mondott igent, mintha a templomi oltár előtt válaszolt volna. A nagyon óhajtott kincset két karjába vette, s a szívére szorította. Úgy láttam, mintha néhány másodpercig piruló arcával az Öregistenhez fohászkodott volna. Azt hiszem, akkor ott, abban a tömegben nem találtunk volna boldogabb embert náluk.

Azután elkeveredtek a forgatagban… Divat volt az ilyen szíveket esküvő után a lakás tetszetős pontjára kiállítani, hogy mások is lássák. Vajon utódaik megőrizték- e a szívet, követték-e azt, amit az ilyen vásárfia sugallt? Nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy az idő szele elfújta a búcsúkat, azok megtartó szépségeit, miként a főutcán vasárnaponként egymásba karoló, szépen öltözött lányok emlékét is.