Sohasem leszek hajlandó lemondani arról, ami érték. Az egykor Szatmárnémetiben tanuló felmenőim hibáztathatók ezért: gyermekként időről időre ott kötöttünk ki, ahol édesapám elkezdte gimnáziumi tanulmányait. Médi néni mindig örömmel fogadott minket sötét, földszinti lakásában. Akkoriban a csokoládé és a dohánytermékek nagy megbecsülést élveztek a határon túl… És még nem értettem, mit jelent a húsboltban a konzerv, és miként lehet egy hivatalos cipőboltban egymástól eltérő árnya latú cipőpárt vásárolni.

Megmaradt ez a kötődés bennem oda, ahol édes a szó, ha magyar. Újra és újra nekivágunk felnőtt fejjel is, hogy a Király-hágó erdeinek levegőjével szívjuk teli mellkasunkat. S hogy halljuk a tiszta forrásból eredő szót, és a gerincünket kicsit megigazítsuk, valahogy úgy, mint amikor a falnál egyengetjük a hátunkat. Egészségügyi út ez még akkor is, ha a tordai sóbányák környékét most elkerültük.

Persze az idei utazás sem indult zökkenőmentesen.

Amikor minden összeállt, az időpont, a vendég váró családok, az utazók, a hétvégi program, akkor csapott be az ördögnyila. A megújított plasztikkártya, amely hitelt érdemlően igazolja, hogy azonos vagyok önmagammal, nem akart megérkezni. Az utazás hetére felforrósodtak a telefonvonalak, hiába. Az indulás előtti napon hallom a telefon másik végén az együttérző hangot: – Tiszteletes úr, nincs jó hírem. A kézbesítési listában nincs benne az okmány.

A kapu, akarom mondani a határ bezárult előttem. Mígnem újabb hívás érkezett a korábbi számról. „Tiszteletes úr, nagyon szeretik itt a munkatársak. Már lefutottnak éreztük ezt az ügyet, de az egyik kolléga nem nyugodott, később újra ránézett az okmány státuszára. S egyszer csak megjelent mellette a zöld lámpa.”

Az imádság évében az Úr módot adott a híveknek, hogy az emberi lehetőségeken túlra tegyék a tétet, és hittel kérjék, hadd tarthasson velük a vezetőjük. A fohász nem maradt felelet nélkül.