Az utolsó szavak a búcsúzásban rendszerint megfontoltabbak minden korábbinál. Az utolsó kézfogás, ölelés különös erőt képvisel. Így van ez itt is. Gyors, rövid eligazítások Titusznak az idősebb apostoltól. Körültekintően mondott el mindent Pál. Szinte ujjhegyre szedi még a levél végén, hogy a fiatal munkatársnak ki mindenkivel és mi a dolga. Az elköszönés sokatmondó, mindent magába foglaló. Nem türelmet, jó egészséget, erőt kíván, hanem a legmeghatározóbbat, a kegyelmet. Kegyelemcentrikus gondolkodásban él az apostol, és meggyőződése szerint Titusz jelenlegi, összetett helyzetében szintén ez az előrevivő, a legbiztonságosabb. A kegyelem, amelyet Jézus Krisztus által Isten odaadott, amely elvehetetlen, és minden más szükséges életterületre meghatározó hatása van. A kegyelemtudat elég erőssé tesz, kitartóvá a gyengeségek idején, és szilárddá akkor, amikor minden kimozdulni látszik a helyéről. Érdemes átgondolni köszönéseink változását. A „Szép napot!” leváltotta a megfontolt és egyszerű, tartalmában mélyebb „Jó napot kívánok!” köszönésünket. Mennyivel több mindkettőnél ez: „A kegyelem legyen mindnyájatokkal!”

1Krón 5

RÉ 49

Pál számára Filemon üdítő személyiség. Sőt ennél is többnek mondja a mai szakasz végén: „a szentek szíve felüdült általad”. Boldogan gondolunk azokkal, azokra, akik ilyenek az életünkben. Szülők, testvérek, barátok, lelki testvérek. Emlegetjük is őket, gyakran és szívesen. Itt azonban nagyszerű módszert kapunk arra nézve, hogyan gondoljunk a számunkra üdítő személyiségekre, de a kellemetlen megnyilvánulású, ártalmas személyekre is. Azt mondja Pál Filemonról: megemlékezem rólad imádságaimban. Az imádság az a szféra, ahol kellő visszafogottságra jutunk vagy megbátorodunk. Érdemes módszer ez arra, hogy szeretett személyiségű embertársainkra vagy éppen a botránkoztató, károkozó felebarátainkra helyesen és megfelelő aktivitással gondoljunk. Isten előtt megállva, őket előtte hordozva éppen a megfelelő viszonyulásra juthatunk el. Mennyien vannak körülöttünk, akik túlzott lelkesültségbe, mások pedig megbotránkoztatásba sodornának minket! Vigyük őket az imádságunk területére, vagyis Urunk felügyelete alá. Gondoljunk, emlékezzünk a legkiválóbbakra és az elvetemültekre egyaránt az imádságunk gyakorlásában!

1Krón 6,1–38

RÉ 160

Micsoda öntudat! Hogyan bátorkodik valaki ilyet mondani, sőt levélben megfogalmazni? Miféle önazonosság ez, amely mások számára ajándéknak látja önmagát? Pedig megfontolandó, józan és karakteres beszéd ez az apostol részéről. Ráadásul azután mondja ezt, hogy nagy kéréssel állt Filemon elé: fogadja vissza tőle elszökött rabszolgáját, mivel az Pállal együtt fogságba kerülve Krisztus követőjévé lett. Láthatom-e így önmagamat? Ajándék a létezésem, a szavaim, a cselekedeteim, a jelenlétem másoknak? A bizonytalanságnak nincs helye, hiszen az apostol máshol így nyilvánul meg: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” (1Kor15,10) A keresztyén ember tudhatja, vallhatja magáról, hogy nem senki és nem semmi, hiszen rajta van Krisztus váltságának ára. Az pedig nem lebecsülendő! Különösképpen akkor, ha az ő erejét érvényesülni hagyjuk magunkban, és nem hivatkozunk a természetünkre, nem mondjuk azt mások terhére, hogy én ilyen vagyok, így fogadjanak el. A keresztyén ember ajándék: nem tárgy, hanem ajándéklét. Józan önazonosság, így lehet törekedni arra, hogy mások számára minél inkább ilyenekké váljunk.

1Krón 6,39–66

RÉ 92

A félig megértett, rosszul értelmezett beszédek rengeteg bajt, bonyodalmat idéznek elő mindennapjainkban. Azzal a bejelentéssel kezdődik e levél, hogy „régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által” (1). Ez azt jelenti: Isten tisztán beszélt hozzánk, a legnagyobb esélyt megadta azzal, hogy szólt a létezéséről, egyértelművé tette velünk való szándékát, közölte indulatát irántunk. De az is világos: Isten előkészítette önmaga teljes értékű és kizárólagos kijelentését Fia által. Az önmagával kapcsolatos addigi megszólalása is megbízható és tiszta volt, sokszor és sokféleképpen a próféták révén, de teljes értékű önkijelentése Jézus Krisztus által érkezett hozzánk. Ami azért eltérő, mert Krisztusban nemcsak szavakkal, Igékkel üzent, hanem megvalósította a szavát. Jézus ezzel lényének képmásaként jelen volt a világunkban. Puszta jelenléte is tökéletes azonosságot mutatott a Teremtővel, de véghez vitt cselekedete „minket bűneinkből megtisztított” (3b), a legmagasabb rendű, felülmúlhatatlan kijelentése lett Istennek. A tévedhetetlenség mindenkor érvényes dogmája tehát maga Jézus. Amit mondott, amit cselekedett, ami vele megtörtént váltságot adó halálával és feltámadásával. Aki ő maga volt. Istent érteni legközvetlenebbül, tökéletesen Jézus által lehet. Szentlelke segítségével lehet. Ő Isten tökéletes üzenete nekünk.

1Krón 7

RÉ 762

Ebben a minősítésben érthetjük meg Krisztus mindenekfeletti nagyságát. Ha valakinek kérdése lenne: ki a nagyobb, ki érdemli meg minden hódolatunkat, ki az, aki minden tekintetben csodálatunkat válthatja ki tökéletességével? A válasz: egyedül Jézus Krisztus, akinek angyalok állnak készen szolgálatára, szolgálták is a pusztai megkísértésében, aki rendelkezhetett volna angyali seregek felett szenvedése idején, de nem igényelte ezt. Csak hírnökként tölthették be hivatásukat. Akkor, amikor születésének hírét hozták a betlehemi mezőkön őrködő pásztoroknak, amikor feltámadását adták hírül a kétségbeesett tanítványoknak. De a megváltásban nem kaptak részt. Ők „csak” angyalok. Krisztus felettük áll. Hódolatuk kijár neki, hát még a mienk! Akik az angyali lények létezésén is csodálkozunk, remélve várjuk látásukat a mennyben. De mennyivel nagyobb ő az angyaloknál! (És mennyivel nagyobb hódolatot, imádatot vált ki ez belőlünk?) Mekkora biztonságot jelent ez ma nekünk! Angyaloknál hatalmasabb Úr lett a vezérünk, akiért ma is angyali seregek állnak szent hadirendben, hogy Isten megváltottjaira vigyázzanak. Útjelzővel lássanak el. Bátorító szavakról gondoskodjanak. Sorompót állítsanak, hogy a Krisztus váltságát valamiképpen el ne veszítsük.

1Krón 8,1–9,1a

RÉ 764

Erdei túrákon lényeges figyelembe venni az útvonalak jelzéseit. Ha elindultunk egy megadott túrajelzés mentén, csak akkor érkezünk meg a kitűzött célba, ha ezt következetesen nemcsak figyeljük, hanem követjük is. Az Úr Jézus Krisztusra vonatkozó előzetes jelzések, az ő érkezése előtti próféciák ezt a célt szolgálták: amikor megérkezik az üdvözítő, a jelzések alapján eljussanak hozzá Betlehembe, vagy a későbbiek során megváltó cselekedetei által az Atyához. Mennyien ismerték a jelzéseket, mennyien tudták az Igéket, s milyen sokan nem eszerint haladtak, nem is értek el hozzá, csak elhaladtak mellette! Pedig számtalan esetben napnál világosabb volt: ő az! Jézus megváltó cselekedete után, mennybemenetelét követően az általa adott jelzések, a „hallottak” tökéletesen eligazítanak bennünket. S ha célba akarunk érni, s nem csak vallásgyakorló túrázók vagyunk, akkor a tőle és róla hallottakra még jobban kell figyelnünk. Nemcsak tudni a jelzés értelmét, hanem egyértelműen követni azt. Azt követni, amiről Isten tett bizonyságot Jézus által (4). Figyelni, még jobban figyelni a hallottakra!

1Krón 9,1b–34

RÉ 85

Senkit nem nyugtat meg az, amikor beteg, hogy orvosi diplomás emberrel találkozik. Az ad reménységet, ha olyan orvossal van dolga, aki köztudomásúan betegeket gyógyít. Az sem ad nyugalmat zaklatott helyzetben, ha valaki jogi diplomással találkozik ügyében, az ad bátorítást, ha tudjuk: gyakorlott, megfontolt, igazságkövető ügyvéd. Kísértéseink között élve Jézussal való személyes kapcsolatunk, folyamatos életegyeztetésünk meghatározó eligazítás. Ő az, aki maga is kísértést szenvedett. Tudja, miről van szó. Tudja, milyen üres gyomrot kenyérrel csillapítani, és azzal is tisztában volt: a kőből lett kenyerek nem éhséget csillapítanak, hanem hamis telítettséghez vezetnek. Azt is felismerte, hogy az érte gyarló emberi aggódásból féltő szeretetbe csomagolt tanítványi szavak – „Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22b) – nem a világ megváltásához segítik őt. Legfeljebb mély érzésű, mégis botladozó és botlást előidéző szavak. Ugyanígy a kereszten való kimondhatatlan szenvedése idején bizonyíthatta volna: Isten Fia vagyok, leszállok a keresztről. Azonban az Isten volta éppen abban állt, hogy kísértésnek minősítette a szenvedéstől való megszabadulást. Nem szállt le a keresztről, mert Isten Fia volt. Ő az, aki segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek. Ő csak megkísértetett.

1Krón 9,35–10,14

RÉ 696