Ízlelgetek egy régi szót: szövetség, s egyre erősebb kötelékkel ragyog fel a szívemben. Szövetség – amelyben a hűség, a rend, az állandóság, a biztonság, az erő, a bölcsesség, az elköteleződés, a stabilitás, a józanság és a szabad öröm egyszerre ott lüktet. Amelynek tápláló talaján szárba szökken az élet. Amelynek horgonya biztosan tartja életem hajóját, amelyről fejest ugorva mélyre merülhetek, biztonságában bátran megpihenhetek. Talaj a lábam alatt, ég a fejem felett. Otthon, ahol nem kell félnem ölelni, hinni, szeretni; ahol szeretve, megtartva, biztonságban vagyok.

Mert ezt mondja az Ige Ézsaiásnál, s én hiszek neki: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” (Ézs 54,10) Amikor nőszövetségi örömeimről, kérdéseimről szólok, gyakran idegenkedés fogadja. Szövetség? – az régi, erőszakos, bezáró és kizáró, előző rendszerek maradványa, raktárszagú emlék. Már nem modern, nem adható el…

S én csak forgatom ujjamon a gyűrűt, vállamra terítem a palástot, csodálom az eső után felragyogó napsütésben a szivárványt, kinyitom a Bibliámat, templomajtót tárok ki – s valahogy lépten-nyomon a szövetség ölel át, tart és emel. Mindennapi elevenségben, egyszerűségben, modernitásban. Irányt szabó, növekedést kínáló, teret nyújtó, egyben védelmező keret. Összefűz és közösséget teremt.