Kárpátalján járva nemrégiben újra rácsodálkozhattunk az életre, amely a háború árnyékában mutatja meg fény felé törő, paradox természetét. Arra gondolok például, hogy egy-egy település lakossága szinte megfeleződött, a templomba járók száma viszont alig vagy egyáltalán nem csökkent.

A demográfiai válság ugyan létében veszélyezteti az iskolákat, óvodákat, többen háborús árvák örökbe fogadását tervezik, jellemzően olyanok, akik mintaadó tagjai a közösségnek. Számos kismamával is találkoztunk a templomban, többük a harmadik gyermekét várja, aki megszületésével egyben a besorozás alóli mentesség áldását is jelenti a családfőnek és az egész családnak.

A férfiaknak rendkívül elővigyázatosan kell járniuk-kelniük, hogy elkerüljék a kényszersorozást, de a még mindig az erősebb nemből álló, népes presbitérium parókiát újít, saslikot süt, és még egy-egy futballmeccs vagy jóízű röplabdázás is összejön. Míg nagyhatalmi szinten a hideg számítás végez emberkísérletet és teremt megoldhatatlan helyzeteket, addig a szeretet ad gyakorlati, hétköznapi válaszokat: tortát süt, paradicsomot termeszt a fóliasátorban, hat-nyolc tízéves gyermek jár palotást pártában, csizmásan, egyenes derékkal az alsós ballagáson, az igaz ember pedig kerülgeti a kátyúkat, és hitből él…

Persze a jövő így is nagy kérdőjel, de mindennap egyben bizonyságtétel arról, hogy a holnap nem Moszkvában, nem Kijevben, nem Washingtonban dől el, hanem a minden hatalommal bíró, egyben türelmes és a javunkra munkálkodó, értünk magát ígérő Úr jelenlétében. A csendes hálaadáson túl egy-egy ilyen látogatás alkalmával erő és remény is költözik a szívünkbe. A magunkra alkalmazható vigasztalás előfeltétele persze az, hogy elfogadjuk: az élet gyakran keményebb és ellenségesebb, mint amilyennek hinni szeretnénk.

Fájdalmas a ráébredés, hogy jóléti körülmények között is képesek vagyunk a háborús traumatizáltság tüneteit mutatni. Ezzel együtt azzal a beismeréssel is tartozunk magunknak és Istennek, hogy sokszor a biztonságunk forrását sem a jó helyen keressük. Ha a hamisságainkkal való szembesülésen túljutunk, akkor nyílik esélyünk meglátni, milyen ígéreteket és erőforrásokat készített nekünk a mi Urunk a családban, a gyülekezeteinkben.

Amikor önmagunk igaz képére gondolok, gyakran eszembe jut Carl Sandburg írása a kivándorolt magyarok egy csoportjáról: Boldogság.

Kértem professzorokat, akik az élet értelméről adnak elő, mondják meg, mi a boldogság. Majd felkerestem híres kormányzati tényezőket, akik emberek ezreinek irányítják a munkáját. A fejüket rázták, és mosolyogtak rám, mintha ugratni akarnám őket. Egy vasárnap délután aztán kimentem a Desplaines folyó partjára, és láttam egy csomó magyart a fák alatt feleségestől és gyerekestől, meg egy hordócska sört és harmonikát.